Egy májusi reggelen házunk kertjében találtunk egy kis csenevész, csetlő-botló szarkafiókát. Egy dagadt macska fogai közül húztuk ki. Felvittük magunkhoz a negyedik emeletre. Kapott egy dobozt, kapaszkodónak szúrtunk bele egy fadarabot. Azon gubbasztott. Megkapta az Éhi nevet, mert attól a pillanattól kezdve, hogy megszokott és felismert bennünket, láttunkra azonnal sipákolni kezdett és már nyitotta is a csőrét. Gyorsan szarkaszülővé váltunk.

Reggel velünk kelt, vagy talán még később is. Este, mint egy jó gyerek, bekuckózta magát a dobozába és korán elaludt. Ha ez a rend valami oknál fogva felborult, kikérte magának, képes volt az ágyunkig szökdécselni, és hangosan sipítva, lábujjakat csipkedve a közös rituáléra figyelmeztetni páromat.

Mert nekik már olyanjuk is volt. Ha „papaszarka” reggel kiment a folyosóra kávézni, cigizni, híreket olvasni, Éhi felült a vállára, kényelmesen elhelyezkedett és ott ücsörgött. Idővel még a kávéba is bele-belekortyolt. Érdekes volt látni, hallani, hogyan tesz a családtagok közt is különbséget. Másként reagált ránk, másként kommunikált mindannyiunkkal. Lehetett tanítani: - Nem! Nem! - Jössz le onnan!

Szót fogadott. Egyre kíváncsibbá vált. A tévé nem érdekelte, a tükörképével viszont szívesen beszélgetett. Ha dolgoztam, kezdő szárnycsapásaival, főként szökdécselve felküzdötte magát az ölembe, és akár egy cica, onnan figyelte, ahogy a billentyűzetet verem. A házban hamar híre ment új családtagunknak. Egymást váltották a látogatók. Felpezsdítette az életünket, szomszédokkal ismerkedtünk meg, akikkel eddig csak köszönőviszonyban voltunk.

Éhi nagyon gyorsan fejlődött. Az esti vacsora készítése közben már plusz egy főre gondoltam. A csirkemellből mindig csippentettem le kis darabokat számára. Kapott lisztkukacot, zöldségeket, gyümölcsöt. Az elején még csipesszel etettük és injekciós fecskendővel adagoltuk neki a vizet. Később saját tálkái lettek: egy a víznek, egy az eleségnek, hogy elkezdhessen önállósulni. Éjszakánként kezdetben még bent volt velünk, de ahogy egyre erősebb lett a szárnya, már a korláton vagy a szemközti fa egy hozzánk nagyon közeli ágán tért nyugovóra. Egyre gyakrabban mentünk el otthonról úgy, hogy ő kint maradt. Amikor hazaértünk, az ajtó előtti korláton ücsörgött. Látszott rajta az öröm, ha megérkeztünk: egészen más hangon üdvözölt bennünket. Ahogy már maga kapkodta a legyeket és egyre nagyobb távokat repült, inkább hosszabb mint rövidebb időre tűnt el, kezdtünk felkészülni az elválásra.

Aztán egyszer csak megtörtént. Most már több mint egy hónapja nem nézett felénk. Olykor még halljuk, vagy hallani véljük, de elment...

Reméljük, valahol éli boldog szarkaéletét, és egyszer, valamikor visszatér, bemutatni az unokákat.

Laboncz Edina