Szarvas Attila színművész évtizedek óta a pályán van, ám a szélesebb közönség a 2002-ben bemutatott Sacra Corona című film Szent Lászlójaként ismerhette meg. Mivel sosem volt az a kitárulkozós fajta, nem kapta fel a bulvár. Egészen addig, míg feleségül nem vette Gregor Bernadettet. Azóta akarva-akaratlanul, ő is szerepel a lapok címoldalán. Én azonban nem csak az ünnepelt színésznő férjére, hanem Szarvas Attila színművészre is kíváncsi voltam. A beszélgetés végére aztán kiderült, mit gondol Attila úttörőmozgalomról, Ákosról, filmről, bulvárról, s természetesen az is, hogy érzi magát Gregor Bernadett férjeként.

Egy belvárosi művelődési házban találkozunk, ahol Bernadettnek épp elfoglaltsága van. Letelepszünk egy csendes zugban, s míg az asztalra helyezett telefonomon keresem a hangfelvevő funkciót, felvillan a macskám, Körmi úr képe. Attila észreveszi, s már adódik is az első téma. A macskák.

Ó, ti is macskások vagytok? – kérdezi, miközben végignézi a Körmiről készült képgalériát. De jó! Mi is együtt élünk néhánnyal. Nemrég gyarapodott is az állomány.

IgenÉlet: Igen, olvastam valamelyik magazinban, hogy bővült a család. Könnyen hozzászoktál Berni macskaimádatához?  

Szarvas Attila: Persze. Szeretem őket. Ráadásul a macskák Berni életében nem csak úgy jöttek, mindig valamilyen fontos magánéleti törésponthoz, jelentős életeseményhez kötődött az érkezésük. A feleségemnek nincs testvére, csak féltestvérei vannak, talán fiatalon magányosabb volt az átlagnál. A macskák voltak a társai, bennük élte ki a szeretetvágyát.

IÉ.: A sajtóban alig van valami rólad. Eddig nem nagyon szerepeltél, most is főleg mint Gregor Bernadett férje vagy számon tartva. Nem zavar ez téged?

Sz.A.: Nekem ez nem rossz. Voltak kollégáim, akik azt mondták, mikor kiderült, hogy egymásba szerettünk, a tűzzel játszom, én meg nem is értettem. Én pontosan tudtam, hogy ő egy ismert színésznő. Már akkor is szerepelt a médiában, de én nem tudtam betéve a magánéletét, nem olvastam bulvárt. Én nem Gregor Bernadett művésznőbe, hanem Bernibe lettem szerelmes. A közös munkáink alatt nagyon imponált, milyen alázattal végzi a dolgát. Azt gondolnák az emberek a róla kialakított kép alapján, hogy egy hajtűdobálós díva, de ez egyáltalán nem így van. Nagyon nyugodt, alázatos. Én meg nem vagyok. Szóval kettőnk közül valószínűleg neki nehezebb együtt élnie velem, mert az érzelmi skálám elég széles. Vibráló, morgolódó, a világgal soha meg nem békélő ember vagyok.

IÉ.: Most neked is van lehetőséged ízelítőt adni a személyiségedből, hisz együtt szerepeltek az Édes élet című műsorban. Miért döntöttetek úgy, hogy ilyen mélységig beengeditek a bulvárt az életetekbe? 

Sz.A.: Berni nagyon jól érezte magát az Összezárva Friderikusszal-ban. Jólesett neki, hogy van egy felület, ahol végre nem a feje felett írogatnak róla ostobaságokat, hanem adott egy műsor, mely kívül esik a skatulyán, amibe őt gyömöszölték eddig. Ez a skatulyásdi azonban minden műfajra igaz. Meg emberekre is. Művészre is, magánemberre is. Ha a hangosak rád húznak valamit, abból nagyon nehéz kitörnöd. Ám mivel Berni nagyon sok pozitív visszajelzést kapott a Friderikusz-adás után, hosszas dilemmázás után rábólintottunk a TV2 felkérésére. Azt mondtuk, hogy akkor vállaljuk, ha magunkat adhatjuk. Azt, amiről a mi életünk szól: az állatokról, gyerekekről, a vidéki élet szeretetéről, színházról…

IÉ.: Úgy gondoljátok, hogy ezzel meg lehet változtatni a Berniről eddig kialakult képet?

Sz.A.: Persze. Eddig az volt a fő gond, hogy Berni nagyon őszinte, kitárulkozó volt. Megbízott emberekben, így az újságírókban is. A sok negatív tapasztalat azért mára sokkal „profibbá” tette, már elég jól kezeli a bulvárt. Amióta együtt vagyunk, én is sokat tanultam erről a világról. Tapasztalom, hogy adunk egy interjút, ott ülünk az újságíróval szemben, jót beszélgetünk, s a végén valami teljesen mást szándékoznak megjelentetni. Úgyhogy manapság már csak úgy járulunk hozzá egy rólunk szóló anyag megjelenéséhez, ha előtte átnézhetjük.

IÉ.: Azért így is adódnak még meredek szalagcímek…

Sz.A.: Hát igen. Erre jó példa a „Gyarapodik a Gregor család” típusú, hatásvadász címek sokasága a közelmúltból… Tény, erre kattintanak az emberek, mert tudni szeretnék, vajon tényleg állapotos-e Berni. Közben meg csak annyi történt, hogy lett egy új macskánk.

IÉ.: Az állatszeretetek elég markánsan jelenik meg az Édes élet című műsorban is.

Sz.A.:  A sok macska mellett van két kutyánk is. Az egyikük egy husky, aki elég kemény természetű. Nem túl ideális lakásban tartani, de meg kell/meg lehet teremteni a mozgásterét így is. Futok vele mindennap, minimum egy órát. Makacs jószág, de étellel már elég jól tudom motiválni. Nem szökdös el, fut mellettem, de rengeteg energiája van, amivel nem könnyű lépést tartani.

IÉ.: Olvastam valahol veled kapcsolatban, hogy a következő fontossági sorrendet állítottad fel az életedben: első a sport, második a zene, harmadik a színház. Ez egy színművész szájából elég szokatlan rangsor.

Sz.A.: Pedig ezt máig fenntartom. Nagyon szeretem a sportot, a zenét. A színházat is persze, de az nagyon szubjektív műfaj. Maximalista vagyok az élet minden területén. Van bennem egy erős megfelelési kényszer. A színpadon nagyon erős a lámpalázam, olykor akár görcsössé is válok. A sportban azonban a teljesítmény számít, ami sokkal inkább mérhető.

IÉ.: S ha sport, milyen sport?

Sz.A.: Ma már a futás, kutyával vagy anélkül, illetve az edzőterem. Régen fociztam, de azt 17 évesen abbahagytam. Ma már sajnálom, hogy nem arra fordítottam minden energiámat, s azt is, hogy utána nem indultam el más sportág irányába. A sport nagyon sokat ad az embernek.  

IÉ.: Például mit?

Sz.A.: Például közösséget. S nagyon sajnálom, hogy a mai gyerekeknek ez alig-alig adatik. A környéken, ahol élünk, van egy hatalmas, elkerített dühöngő focipályával, s nincsenek benne gyerekek. Mindenhol elmondom, hogy én lakótelepi gyerek vagyok. Miskolcon nőttem fel, nagyon szerettem ott élni, rengeteg gyerek volt. A ’80-as években nekünk még megadatott a grund-érzés. Minden tömb körül volt egy játszótér. Rivalizáltunk - mi pályánk, ő pályájuk - összejártunk, fociztunk egymás ellen, s a meccsek akár óriási verekedésekbe is torkollhattak. De ez kellett is nekünk, leendő férfiaknak. Nézd meg most a fiúkat – tisztelet a kivételnek, persze! Nem tudom, mi lesz velük. Az a liberalizmus, ami az utóbbi évtizedekben rászakadt a világra, olyan kártékony, hogy el nem tudom mondani.

IÉ.: Mire gondolsz?

Sz.A.: A 80-as évek végén néztük az amerikai filmeket, s az azokban bemutatott világot irigyeltük. Azt szerettük volna, ha nálunk is olyan élet teremtődik. Rajongtam, sőt a mai napig rajongok a metálzenéért, bírom a keményebb hangzást. Kamaszként ácsingóztam a bőrkabátra, farmerre. Mivel én is zenéltem, ájultan néztem a gitárokat, hangszereket. Szóval: tök jó, hogy ezekhez aztán hozzáférhettünk, de azóta az arányok nagyon félrecsúsztak. Az ún. nyugati életszemléletből mára majdhogynem csak a mocsok jutott nekünk. A rossz dolgok, negatív hatások maradtak, az értékek meg valahogy eltűntek. Lehet, hogy fura, amit mondok, de anno az úttörőmozgalomnak, persze lehántva róla az agitpropot, ideológiát, még volt közösségformáló, összetartó hatása. Vagy a cserkészetnek. Voltak szabályok, normák, kirándulások, csapatszellem, csapatzászló, egészséges hierarchia, tisztelet az időseknek, a szorgalomnak, a tehetségnek. Mára ez hol van?

IÉ.: Vissza lehetne ezt még illeszteni a mai keretek közé?

Sz.A.: Azt látom, hogy az a gyerek, aki nem „halad a mai korral”, egész egyszerűen kirekesztődik, nem tud részt venni a társalgásban, nem érti, mi történik. De én most azt érzem, hogy Bernivel nagyon jó irányba mennek a dolgaink, s talán ebben nekem is részem van. Hogy végre le tudjuk rombolni a Berniről kialakult képet. Már azzal is, hogy nyitottan, bátran, örömmel beszélünk mindenről.

IÉ.: Ha már említetted az amerikai filmeket: azzal a karakterrel, ami neked van, a sárm, férfias megjelenés, soha nem gondolkodtál a külföldi munkákban? Ilyen arcokkal dolgoznak Hollywoodban.

Sz.A.: Az ismerőseimtől olyan sokszor megkaptam, miért nem forgatok. S tény, a filmeket nagyon sajnálom. Megy el mellettem az élet, s nem forgatok. Szeretnék forgatni, persze. Nem a blődlit, de jó filmeket. Nagyon szeretem a francia stílust. Az akciófilmjeiket, színészeiket, a kicsit alvilági, pörgős krimijeiket.

IÉ.: Nem lett volna lehetőséged kipróbálni magad idegenben? Vagy legalább itthon több produkcióban.

Sz.A.: Akkoriban nem voltam túl jó önmenedzselésben. Most már együtt dolgozunk Mikó Zsolttal, aki közös menedzserünk, s nagyon jó ember. Viszont nincsenek válogatások, egymás után jönnek ki a filmek, s nem is értesülünk a forgatásokról. Megvan egy adott kör, le vannak osztva a lapok, s mindig ugyanazok szerepelnek mindenben. Utoljára az Andy Vajna-féle Szabadság, szerelem előtt voltam castingon. Nagyon szerettem volna szerepelni benne. Nagyon jó formában is voltam – jobb formában, mint most; most van rajtam pár kiló, Berni jól főz -, de akkor tényleg egyben voltam. Készültek fürdőruhás képek, próbafelvételek. Mondták, hogy tetszett a rólam készült anyag Vajnának, s örültem, hogy van esélyem. Vízilabdás film, 56-os tematika, közel állt hozzám. Aztán nem én kaptam a szerepet.

IÉ.: A Sacra Coronát és a Sobrit szeretted?

Sz.A.: Igen. A történelmi filmek testhezállók lennének nekem, de nem készülnek. Nagyon jó érzés volt, mikor a Sacra Corona után azt mondták az emberek, hogy megtestesítettem nekik Szent Lászlót. Azért is irigylem az amerikai, külföldi színészeket, mert ők egy-egy film kedvéért óriási átalakulásokon mehetnek át: szakállat növeszthetnek, pocakot ereszthetnek, majd lefogyhatnak. Ez engem mindig annyira izgatott, annyira tetszett, hogy egy film kedvéért gyökeres változásokat eszközölhetsz. Pl. a Sobri miatt eljártam Román Sándorékhoz botvívást, táncot tanulni. Mert ezek többet adnak, ezektől plusz ember vagy. Vagy a lovaglás. Kijártam Csömörre lovagolni. Színészlegendákkal játszottam együtt, Zenthe Ferenccel, Tyll Attilával. A film olyan erős hatást gyakorol rám, amilyet a színház soha nem tudott. A színház kötöttebb tér. Nagyon el tudok érzékenyülni egy filmen, nagyon belém tudja rágni magát egy történet. A színházban is az olyan szerepeket szeretem, amelyekbe bele kell halni.

IÉ.: És a zenés szerepek? Kecskeméten sok főszerepet játszottál.

Sz.A.: A zene nagyon tud inspirálni. Képes kirántani egy rossz hangulatból, vagy akár a hatására kisírom magam, ha úgy adódik. Én nem szégyellem, hogy tudok sírni. Nagy Ákos-rajongó vagyok például. A 90-es évek elejétől, a szólókarrierje kezdetétől. Ákos egyik első klipjében, a Dúdolni halkan-ban Berni szerepelt. Nagyon-nagyon szerettem azt a klipet. Mikor meghalt a nagyapám, azon sírdogáltam sokat. Rengetegszer láttam. Milyen érdekes az élet, nem? Ki gondolta volna, hogy egyszer az abban szereplő nő lesz a feleségem…

IÉ.: A klipen átsuhanó nő, aki ma azt mondja rólad, hogy melletted találta meg a boldogságot, s az elmúlt 20 évben rád várt. S ahogy te beszélsz Berniről, a te szavaidon is átsüt a szerelem.

Sz.A.: Nagyon erősen szükségünk van egymásra. Nekem legalábbis nagyon. Olyan intenzíven élünk! Van egy kettősünk, amivel járjuk az országot. Mai napig elbizonytalanodom néha, vajon alkalmas vagyok-e erre a pályára. Szeretném, ha Berni tehetségesnek tartana. Nekem ez fontos, s teher is valahol. Neki több komolyabb munkája volt színpadon, pezsgőbb életet élt színházi szinten. Én mindig elfogadom a tanácsait. De én is hatottam rá.

IÉ.: Akkor melyikőtök az erősebb?

Sz.A.: Ő. Nagyon igaz az a mondás, hogy egy sikeres férfi mögött ott áll az erős nő. Persze lehet ezt nem kimondani. De én biztos vagyok benne, hogy az a férfi, akinek családja van, s bármilyen felelősségteljes munkát vagy alkotó tevékenységet végez, egy nő nélkül nem működne. Mert egy nő kemény, s ez a tigrisösztön az anyaságból fakad. Ha egy nőnél egyszer elszakad valami, akkor ott elszakadt. Berninek szerintem új tapasztalás, hogy én mindig kiállok mellette, soha nem hagyom, hogy bántsák, pláne igaztalanul. Ha igazuk lenne a támadóknak, akkor sem hagynám magára. Bármi lenne is köztünk a jövőben, soha nem mondanék rá rosszat, hisz én már bőven kaptam tőle annyit, mióta együtt vagyunk, hogy soha nem tudnám bántani.

(Nyitókép: Toroczkay Csaba)