Az van, hogy körön kívül maradtam. Már megint. Próbálgatom a skatulyákat, de valahogy egyik sem passzol rám. Vagy én nem passzolok egyikhez sem, franc se tudja. Olyan outsider féle lennék – ezt használják most a menők, a pestiek, a yuppiek, nem? Főleg a menő pesti yuppiek!

Persze hogy megint a külső! Első körben. S hogy miért foglalkozom ennyit magammal? De hát nem én foglalkozom sokat magammal! Többé-kevésbé jól ellennék azzal, ami adatott, ha nem kellene lépten-nyomon, nap mint nap azzal szembesülnöm, miért nem jó, ami van. Ergo: a világ, a média, a közvélemény, az utca embere foglalkozik velem, a NŐ-vel túl sokat.

Vannak itt ezek az alaki dolgok. Pl. az istenített 90-60-90. Mert hogy az a tökéletes a nagykönyv szerint. Ja, ha valakinek van hozzá 180 centis magassága, talán. De azt már mifelénk girhesnek hívják. Arról nem beszélve, hogy a „legújabb trendeket” felvonultató modellek inkább 60-40-60-as paraméterekkel bírnak, s még az a 40-es derék is olyan vékonyra van retusálva, ha alapul vesszük, hogy az ember alsó hangon 8-9 méteres bélrendszerrel rendelkezik, ezeknél a hölgyeknél a belső szervek felének testen kívül kellene kanyarognia.

Szerencsére nincs lányom. Csak nézem szomorúan a mostani 12-13 éves serdülőket, akik már ebben az életkorban karikás szeműre éheztetik magukat, s olyan nyamvadtak, hogyha előttem mennek az utcán, olyan érzésem van, mintha csak egy farpofájuk lenne. Rettenetesen emberpróbáló feladat lehet megértetnie velük az édesanyjuknak, hogy aki a Popcorn meg a Bravo vagy Cosmo vagy Joy, tök mindegy, hasábjain szomorkodik a legújabb farmerben, nem is létezik. Ellentétben a grafikussal, aki „újságkompatibilisre” alkotta őt.

No, de ezeket kompenzálandó, kitaláltak egy újat: a „nagyobb” modellek csapatát. A kreatívok úgy gondolták, hogy ezzel tényleg gigászt alkotnak, mert majd az egyszeri nő közelebb érzi magához a divatot, ha a kifutón olyanok vonulnak végig, akiket a „vastagságuk” miatt nem is vállal be sok divatcég. Ezzel meg az a bajom, hogy az ilyen manökenek XS-es, maximum S-es méretűek, tehát olyan nők, akik még nem éheztették magukat halálra, csak félholtra, sőt, talán még menstruálnak is. A kategóriájuk viszont negatív üzenetet hordoz: kompromisszumos megoldás, hogy a „lóméretű” nők se kapcsoljanak el egy divatbemutató láttán. Akkor én az M-es adottságaimmal meg több milliárd nőtársammal együtt mi vagyok? Gigantosaurus?! Hát rohadtul kikérem magamnak!

Én csak tök normális vagyok, azt hiszem. De olyat még nem nagyon olvastam, hallottam, hogy átlagos nőknek „udvarolnának” a divattervezők! Mert légy különleges, tűnj ki a tömegből! Az átlagos unalmas. Meglehet.

No, de akkor menjünk kicsit beljebb! Ha lehántjuk magunkról a mamutbőrt mi, dögunalmas átlagosok, akkor ott csupaszkodik ám belül egy lélek! Aki (vagy ami?) – ha szerencsénk van – hát nem átlagos, nem unalmas. Hanem sziporkázó, pezsgő, harsány, olyan, hogy simán befér mondjuk egy párkereső műsorba vagy valóságshow-ba.

Itt van ez a nemrég futott férfivadász műsor, melyben 30 leányzó illegette-kellegette magát egy hím előtt, s ha oda-vissza nem tetszett, amit láttak, kinyomták vagy kidobták egymást – nem is emlékszem, mi volt a szlogen. No, szerintem a párkereső szándékkal nincs gond. Mert a mai világban cefet nehéz rendes férfira bukkanni. A szingli barátnőim tapasztalatból azt mondják, hogy aki facér, az már megint facér, ergo van már egy-két elhagyott családja, 2-3 gyereke 2-3 anyától, s esze ágában sincs újabb komoly kapcsolatra lépni. Akinek meg még nincs gyereke és elvált felesége, annak nem véletlenül nincs: azért nincs, mert tök bolond és/vagy igénytelen és/vagy az anyjával él és/vagy BL-meccstől Forma 1-ig méri az életet, s esze ágában sincs mindezen változtatni.

Szóval: a párkeresős műsoroknak lenne létjogosultsága, azt hiszem. De amit pl. ebben a showban is láttam, a szkepticizmusomat erősíti. Hinni akarom, hogy nem az a valóság, ami ott felvonult. A szereplő lányok tekintélyes hányada ugyanis igazi „lokálpatrióta” volt, s a hangsúly itt most a lokálon van. Közönségesek, harsányak, akiket a castingra rángattak le egy kültelki kamionos motel félhomályos színpadáról. Sehol egy intelligens, kulturált, szolid teremtés, akinek a dekoltázsa ne Horvátországig ért volna le, vagy aki nem azzal akart volna bevágódni ügyeletes piperkőc kandúrnál, hogy siker esetén majd egy kiadós szexmasszázsban részesíti. A vízvezeték-szerelő (vagy valamilyen kétkezi munkás) srácot tömegével „diszlájkolták”, ám a 45-ös pojácát, aki valami saját céges menedzser volt, szabadidejében motorozgatott meg hegyet mászott vagy mit csinált, pedig magukból kivetkőzve éljenezték a leányzók. Szombat este, főműsoridőben, melyet a gyerekek is néznek. Ezek után mi lesz a fiúknak a minta? Legyél piperkőc, magamutogató senkiházi, mert erre buknak a csajok. És mi lesz a lányoknak a minta? A pénzes topmenedzserek a felfújt szájú ribancokat veszik-viszik.

De ezen túl is arra gondoltam, ha ez kell a világnak, a nőnek-férfinak oda-vissza, akkor én már megint kimaradtam a dobásból. Hisz egyrészt sikítófrászt kapnék egy olyan férfitól, aki tényleg azt képzeli, hogy az intelligenciát, kisugárzást, tájékozottságot kiválthatja egy kabrió vagy egy sportmotor. De azt is újfent kikérem magamnak, hogy két kipakolt csöccsé (elnézést kérek a nyerseségért) meg egy felfújt szájjá silányítja magát a női nem csak azért, hogy észrevegye egy semmirekellő ficsúr, akivel ketten nem tesznek ki majd egy valamirevaló embert, akinek hite, küldetése, építő szándéka lenne a jövőre nézve.

Summa summarum: azt hiszem, elszaladt mellettem a világ, méghozzá fénysebességgel. Én meg itt maradtam egy kis rezervátumban maroknyi magammal, a könyveinkkel, a beszélgetéseinkkel, az életrevaló gyerekeinkkel, a céljainkkal, vágyainkkal kabrió meg sportmotor meg felfújt száj nélkül.

De aki beköltözne a dögunalmas átlagosok rezervátumába, azt csak biztatni tudom. Azt hiszem, a férőhelyek itt még pár száz évig nem telnek be.

Csányi Tinka