Manapság divatos mindent mindennel és mindenkivel szembeállítani. Fejcsóválva hümmögni a modern morálon (pontosabban annak hiányán), sajnálni az egykorvolt jó dolgokat, szidni a mai fiatalokat, szidni a begyepesedett időseket, szidni az egészségügyet, a politikát, a pedagógusokat, mindig felülről várni a megoldást, a megváltást, az erőt és a jólétet. Iszonyatosan türelmetlenek és kritikusak vagyunk másokkal szemben, magunkkal pedig meglehetősen megengedőek. Mintha az a sok kütyü adta kényelem, ami a mindennapjainkat könnyebbé teszi, rátelepedett volna a tisztánlátásunkra, az önkritikai képességeinkre is.

Na, önszapulásból ennyi elég is, de képmutatók se legyünk, mert az sehova sem visz. Be kell látnunk, hogy a világ marha rossz irányba megy, az emberek pedig kritika és feltétel nélkül ráülnek a hullámokra. Pedig küzdeni éppen manapság is lenne miért: értékekért, hagyományokért, egyben tartandó családokért. Alázattal, derűvel, méltósággal. Csak ez most nem trendi. Most a taposni, a többnek látszani, hazudni, porhinteni a menő. Ez az általános, de szerencsére azért még nem kizárólagos.

Vannak szép számmal olyanok is, akik belül élnek, tipródnak, tépelődnek, s nem tudnak kényelmes pozíciót elfoglalni ebben az egyáltalán nem otthonos légkörben, ami a világot körüllengi.

A minap érdekes és komoly beszélgetést folytattam az egyik barátnőmmel, aki megdöbbentő dolgokat mondott.

Csevegtünk a gyerekeinkről, anyaságról, férfiakról, minden olyasmiről, ami két vagy több nő között egy kávé mellett előkerül. S Ági azt mondta, úgy érzi, az élet minden területén emberfelettit kell teljesítenie. Fut az elvárások után, s a megfelelési kényszer – a munkahelyén, nőként, feleségként, anyaként, állampolgárként – folyamatos kontroll alatt tartja, berendezkedett az állandó feszültségre, miközben persze szeretne ebből kitörni. Éppen ezért igyekszik olyan elfoglaltságokat is találni, amelyekben csak ő van mint önálló entitás, amit a saját maga örömére, saját megelégedésére űz. Ilyen például a táncház. Nagyon szeret táncolni, szereti a zenét, a mozgás adta felszabadulást.

Azt az önfeledtséget, melyet mégis csak nagyon ritkán tapasztal meg, pontosabban nagyon ritkán enged meg magának. Mert ha örül, ha szabad, ha boldogan szárnyal, a vállán ülő kisördög rögtön magasabb fokozatba kapcsol, s elkezdi bombázni: - Minek örülsz te itt? Neked nem itt kéne lenned. Te felelős nő vagy, gondoskodó anya, szerinted megérdemled ezt az egész önidőt?

Ahogy ezeket mesélte, futkosott a karomon a hideg. Mert én ugyanezt érzem. Ugyanezt az állandó készenlétet, az állandó űzöttséget, azt a kényszert, hogy ha nincs fontos dolgom, akkor is csinálok magamnak. Mert úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy csak úgy legyek. Nem érdemlem meg, hogy vasárnap délután ledőljek egy órácskára, mert mosni kellene, pakolászni, vagy tanulni, vagy a kisfiammal játszani, meg különben is: egy nő nem here, nem lazsálhat, a semmittevés, kikapcsolódás a gyerekkor privilégiuma.

Hangsúlyozom: ez egyikünknél sem külső kényszer, hanem belülről fakadó nyomás. És ha egy kávézóban két nő egyszerre ébred rá erre a „defektre” egy beszélgetés alkalmával, vajon a világ hány kávézójában hány nő gondolhatja még ugyanezt? Hogy kevés, hogy méltatlan arra, hogy saját magát is előtérbe helyezze néha, hogy adjon magának önidőt, szeretetet, figyelmet?

Pedig örök igazság még ebben a szanaszét zilált világban is, hogy csak az adhat, akinek van miből. Mi, anyák, nők, feleségek pedig szeretetgenerátorok vagyunk – annak kellene lennünk -, mert az élet viharaiban tépázódó férjeink belőlünk merítkeznek; az iskolában bizonytalan, folyton változó, érő gyermekeinknek mi vagyunk a kályha, ahonnan elindulnak, s melynek melegéhez mindennap visszatérnek, ezért nagyon fontos, hogy legyen miből adnunk, terítenünk, hintenünk.

El kell hát hinnünk, hogy a mi jóllétünk közérdek.

(Az írás 2016. február 6-án jelent meg.)