Folyamatosan visszacseng a fülemben egy mondat. Egyetlen, apró vélemény, ami egy beszélgetés során hangzott el. „Az érett nők (értsd negyvenes nők, anyák) teste tiszteletreméltó, a fiatal lányoké pedig kívánatos.”

Világ életemben pici voltam és vékony. Persze nekem is voltak súlykilengéseim, de sohasem extrém módon. Pedig lánykoromban két pofára toltam a somlóit, imádtam mindent, ami édes. Valószínűleg még modell koromból maradt rám ez a kényszer, akkor ugyanis minden tilos volt, ami finom. Így hát imádtam bűnözni. De hízni sosem híztam, a várandósságok után is pikk-pakk lement a pár kiló. Sose diétáztam, mert nem hittem a csodamegoldásokban. Ellenben mindig ésszel és tudatosan étkeztem, de sosem vontam meg magamtól a finom falatokat. (Erről jut eszembe, régen csináltam már juhtúrós sztrapacskát. :) ) Sokszor, ha körülnéztem az utcán, álmélkodtam azon, hogy fiatal lányok garmadája széteső testtel rohangál. Elképzeltem, milyen lehet szegény, ha kicsomagolja magát az „ápol és összetart” hacukából, és elborzadtam. Milyen érzés számára, és a másra számító partnere számára, amikor a szűk, összetartó farmerből kifolyik a háj, a felpolcolt mell leplattyan, a push-up farmerrel feltornázott popsi a küszöbbe verődik. Nem értettem, miért kínálnak mást, mint ami a csomagoláson bévül van. Olyan ez, mintha ementáli sajtot akarnék venni, az is van a csomagolásra írva, de belül pálpusztait találok.

Félreértés ne essék, nem a teltséggel van bajom. Mindenki más alkat, és bizony minden férfi más nőtípust kedvel. Van, akinek a pici és vékony a vonzó, másnak a telt, megint másnak az erős csípőjű, melles lány-asszony tetszik. Az alkat és a csontozat tehát adott, azzal nem sokat lehet kezdeni, hacsak nincs kisebb vagyon és mellé elszánás-akarat egy sorozat plasztikai műtétre. A gond ott kezdődik, ha valaki nem használja ki az adottságait, nem az előnyeit hangsúlyozza, hanem hazug módon felülírja a hátrányait. A gond az, ha mértéktelenül és egészségtelenül zabál, szétfolyik, és látszik, hogy az egészségtelen élet mellett még kellően igénytelen is. Sok vékonynak tűnő fiatal lány ruháin sejlik át már igen zsenge korban a hülye diéták okozta súly-jojó miatti narancsbőr, cuppan ki a szűk farmer felett a szénhidrátos pociháj, villan a dekoltázsból a fogyókúrák miatt csíkossá vált és megereszkedett, de jól felpolcolt mell. És még nem is szültek….

Számomra mindig sértő és bántó, amikor telt alkatú hölgyek egyfajta önigazolásként kiteszik a Facebookra az ismert képet, miszerint „csak a kutyák játszanak csontokkal”. Ilyenkor csontnak érzem magam, és nem értem az egészet. Én sosem bántottam meg telt ismerőseimet, hiszen ők így boldogok. Így és ilyennek szereti őket a férjük, párjuk, gyermekeik, barátaik. Nem értem, hogy ezek a lányok és asszonyok miért ilyen módon keresik az önigazolást. Miért van szükségük arra, hogy bizonygassák, csak a ducik vagy a teltek a jók, a vékony nők pedig kutyának valók. Szerintetek nem sértő? Ha teltek, de mellette formásak, feszesek, egészségesek, és – kicsit sem utolsó sorban, sőt – elégedettek magukkal, nem raknának ki ilyen képet. Akkor nem éreznék szarul magukat, amikor egy-egy edzőtermi képet feltöltök, megosztok egy fitness témájú cikket, és nem fanyalognának, hogy nekem honnan van rá időm és pénzem.

Nem értem, hogy ha nem elégedettek, miért nem változtatnak? Miért keresik folyamatosan a kifogást, hogy kevés a pénz, nincs idő mozogni? Értem én, hogy munka után nem valami klassz még másfél órát letolni egy edzőteremben. Azt is értem, hogy otthon ciki apu előtt fetrengeni a szőnyegen és izzadni. De a tónusosabb test, feszesebb popsi, jobb állóképesség, nagyobb erő, és nem utolsó sorban apu elismerő pillantása sem ér ennyit? Mert ha azt mondja, nincs rá igénye, és kész, megértem. Mondja, hogy ő így érzi jól magát, és elfogadom, respektálom. Van, akinek a sakk a sportok csúcsa és abban nagyágyú, nem?

Van barátnőm, aki gurul és mosolyog, ragyog és boldog. És azt mondja, amíg egészségügyi problémát nem okoz a súlya, ő jól érzi magát a bőrében. A bőre sima, puha, és istókzicsi, jó hozzá bújni, megölelgetni. Puha, párnás, akinek a vállán sírni és nevetni is jól esik. Mások pedig mantrázzák, hogy a belső a lényeg, a lélek számít, és egyáltalán, neki se pénze, se ideje mozogni, meg krémekre, meg minden egyébre. Pedig lenne. Idő arra van, amire teremtünk, pénz meg nem feltétlenül kell. Egy ásványvizes flakon pont megfelel a kétkilós súlyzónak, és máris tehetünk például az integető háj ellen. Negyven felett is lehet ujjatlan pólót és mini hordani úgy, hogy ne legyünk nevetség tárgya. De erről majd máskor….

Szóval, amikor ilyen önigazolást kereső, de magukkal alapjaiban elégedetlen, ámde kellőképpen lusta és tehetetlen, akarattalan nőket hallok-látok, akkor jut eszembe a bevezetőben idézett mondat. Mert én nem szeretnék tiszteletreméltó matróna lenni. Nekem fontos, hogy ha egy jóízű beszélgetés, kiadós vita után felállok az asztaltól, akkor ne egy érett, okos matrónát lássanak távozni, hanem egy negyvenes jó csajt, aki mellesleg még értelmes is. Akinek nem csak a tudását tisztelik, de a fenekét is megnézik.

Persze fontos, hogy tiszteletreméltó legyek a párom számára. Tiszteletreméltó úgy egészben. Nem csak az elmém és a lelkem, de a testem is. Hiszen csak akkor tud úgy hozzám érni, hogy elolvadjak egy simogatástól, egy csóktól, még évek után is. Ha tiszteli a testemet is, akkor tudja, mire van szükségem, akár a mindennapokban, akár a szexben. Tudja, mikor és hogyan nyúljon hozzám, ha meg akar nyugtatni, vagy ha kedveskedni, esetleg vágyat ébreszteni akar. De nekem ez nem elég. A tiszteletreméltóság mellett legyek kívánatos is. Feszes és karcsú, mert ő azt szereti, neki az jön be. Vélhetőleg ez is közrejátszott abban, hogy egy pár lettünk, hiszen hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a másik külseje nem számít. Persze, fontos a belső, meg a szem a lélek tükre, és hasonló igazságok. De miért ne lehetne mindez harmóniában? Test és lélek, külcsín és belbecs.

Ha pedig így van, és fontos a külső - márpedig így van -, akkor tennem kell azért, hogy ilyen is maradjak. Olyan, amilyen akkor voltam, amikor belém szeretett. Fontos, hogy a korral és az idővel már ne csak tiszteletreméltó legyek, ne csak az maradjon meg számára. Ne olyan respektábilis matróna legyek, aki mellől a kívánatos fiatalok felé kacsingat, akár tevőlegesen, akár virtuálisan, ahogy – valljuk be őszintén - a legtöbb ötvenes, kapuzárási pánikkal küzdő pasi teszi. 

Ez pedig – felesleges lenne elhazudni – idő, türelem, munka és pénz. Olyan dolgok, amiből a korunkbeli nőknek inkább kevesebb, mint több van. És igen, ahogy múlnak az évek, úgy kell mindből egyre több saját magunkra. Több idő, több munka, több tudatosság, sok-sok türelem, és persze pénz vagy azt kiváltó alternatív, olcsó megoldások. Amihez megint idő kell. Ördögi kör, mi? Na de ki mondta, hogy nőnek lenni és annak is maradni könnyű? A jó hír, hogy nőnek a gyerekek, egyre önállóbbak, vagy már ki is repültek. Mert hát a mama-hotel nem a vagány negyvenesek életformája, ugye? Így ügyesen, némi logisztikával tök jól átszervezhetők a dolgok, időben és anyagilag is. Csak akarat kell hozzá, és egy nagyon fontos dolog: a magunkkal szembeni őszinteség. Tilos az önámítás, az „elfogadom-magam” mantrázása hit és valós tartalom nélkül, és az önigazolást kereső hülye képek megosztása.