Ma van Tormay Cécile születésének 141. évfordulója.

Bevallom, Tormay-rajongó vagyok. Nem érdekelnek azok a liberális lózungok, melyek szerint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének vezetője, a példás keresztyénként ünnepelt írónő nem átallott leszbikus lenni, és hogy is van ez, tisztelt nacionalista-irredenta-soviniszta-náci barátaim… Mert ha leszbikus is volt, közéleti szerepéből, irodalmi hagyatékának, szellemi tekintélyének értékéből ez semmit nem von le. Nemi irányultságára ráadásul konkrét bizonyítékok nincsenek, csak sugalmazások. Történészként és a 20. század elején zajló kulturális élet és nőszervezetek iránt érdeklődő nőként elég sok dokumentumot, újságcikket, feljegyzést olvastam Tormay Cécile-ről és a vele hírbe hozott egyik nagyasszonyról, gróf Zichy Rafaelné gróf Pallavicini Edináról, s azért ezekből a dokumentumokból is kiviláglik a konkrétumok hiánya. Még a legvéresszájúbb korabeli orgánumok is elismerték, „nem olyan fekete az ördög”.  

Egyetemistaként került először a kezembe a Bujdosó könyv, mikor az írónő még javában indexen volt. A könyvről állítottak sok mindent a „kritikusok”: hogy antiszemita, soviniszta, egyoldalú, csúsztatásoktól hemzsegő stb. A naplóregény a Tanácsköztársaság eseményeinek, a vörösterror megtorlásainak meglehetősen érzékletes kordokumentuma. Szubjektív leírás, s mint ilyen, nyilván nem is lehet elfogulatlan. De én minden kamasznak a kezébe adnám, hogy ne sodródjanak olyan téves értelmezésekbe, mint amit én éltem át általános iskolásként. Az én időmben, a 80-as évek közepén ugyanis még dicsőséges 133 napról tanultunk, s elsőre bizony kis melegséget éreztem a szívem táján, mikor azt mesélte a tanító néni, hogy a Tanácsköztársaság idején a nagyon szegény gyerekeket is elvitték nyaralni a Balatonra a jó bácsik, meg hogy a nagylelkű Károlyi Mihály földet osztott a sajátjából a rászorulóknak… Aztán persze otthon a szüleim helyre tették naiv szépelgésemet, de valakinek nincs ekkora szerencséje…

Lényeg a lényeg: Tormay Cécile-t nagyon nagyra tartom, de nem vagyok elfogult. Véleményem szerint regényei nem kimagaslóak, sem A régi ház, sem az Emberek a kövek között, az Ősi küldöttet pedig halála előtt nem is tudta befejezni… Vannak sokkal, de sokkal jobban megírt alkotások, eredetibb szerzők. Mégis képesek ezek az írások beszippantani, sajátos atmoszférát teremtve. És ami még, többek között, Tormay Cecile-ben csodálható, az a tartás, a megalkuvás nélküli szellemi arisztokratizmus, az a nívó, amiből az üldöztetés idején sem engedett. És nem engedtek a kor meghatározó asszonyai sem.

Néhány éve megkaptam a férjemtől az írónő Viaszfigurák című novelláskötetének egyik antikvár példányát. Azt a dohos szagút (nekem illat), megsárgult lapokkal. Napokig azzal tértem nyugovóra. Bevackolódtam a paplan alá, s minden este egy írás, ahogy kell, találomra felütve a vékony kis kötetet.

De van a novellák közt egy, ami most, még évek múltán is elevenen él bennem. A mai évforduló pedig épp „kapóra jött”, hogy mesélhessek róla. A Fehér halál megrendítő írás a lelki határhelyzetekről.

Az erdélyi havasok egy huzatos kunyhójában reked egy család kisgyermekkel meg az egyik napszámosukkal. Kint tombol az ítéletidő, mindent belep a hó, a szél csontig hatol. A fagytól szinte önkívületben kuporognak az emberek a kalyibában, mindent eltüzelnek, ami mozdítható-éghető, de a hóesés csak nem hagy alább, nem szabadulhatnak a tél fogságából. Mikor az utolsó, tűzre vetett fadarab is hamuvá válik, az emberek mindenről lemondva készülnek a halálra. Mígnem eszükbe jut, hogy fent a csúcson, a semmi közepén egy magányos feszület hirdeti Isten dicsőségét. Fából. És itt jön a dilemma. Ahogy Tormay Cécile fogalmaz: „Az emberek agyában kínlódva küzdött a homályos hit és a rimánkodó életösztön.” Mi legyen?   

Amikor idáig értem a novellában, hívő emberként nekem is borsózni kezdett a hátam a kegyetlen döntés súlyától, magam sem tudtam, mit választanék. Helyesbítek: a meleg hálószoba nyugalmában, a tollpaplan alatt könnyen bizonytalanodtam el, könnyen lamentáltam, vajon mi lehet a helyes magatartás ebben a helyzetben. Mielőtt tovább olvastam és megtudtam volna, mire jutnak a kunyhóbéliek, én már meghoztam a magam elméleti döntését: kivágtam volna a feszületet, mert az életösztön a legeslegerősebb motor az életünkben. Pláne ha a gyerekünket kell megmentenünk.

Ami aztán a folytatásban jön, nagyon is emberi. A döntés meghozatalában mindenki a másikra vár, a felelősséget senki nem szívesen viseli. Talán nem veszitek spoilerezésnek, ha elárulom: a kereszt ledől, melege megmenti a kunyhóban rekedt embereket. Mire az utolsó faforgács is elhamvad, a havazás alább hagy, kitisztul az ég, szabad az út a kunyhóból. Igen ám, de attól az embertől, aki vállalta a rettenetes döntés következményét, aki cselekedetével megmentette a többiek életét, az enyhüléssel egyidőben iszonyodva határolódik el a közösség:

„Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a kereszt melege, mint kiközösített szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett emberek.”

Azóta számtalanszor elolvastam már ezt a történetet. Mindig tud újat adni, mindig tovább gondolom, újra és újra megérint. Mintha Tormay Cécile már 1918-ban sejtette volna, hogy az utókor – dacára magyarságféltő és kultúrateremtő missziójának – tőle is iszonyodva fordul el, mint fasiszta, Horthysta, antiszemita felforgatótól. Szerencsére azonban vagyunk még szép számmal, akik vesszük a fáradságot, s a korábban indexre tett, ismeretlenség homályába taszított értelmiség tevékenységét vágyunk megismerni, cselekedeteiket kontextusba helyezni, nem készpénznek venni a korábbi „hivatalos véleményt”.  

"Mert (…) az ember nem bátor magáért (…), csak másokért bátor, csak másokért..." – mondja a Fehér halál főszereplője.

A maga korában Tormay Cécile is bátor volt másokért. De legalábbis meg nem alkuvó. Megérdemli, hogy tisztességgel megemlékezzünk róla…