Kiss József verseivel emlékezünk

„Európa rothadt tetőtől talpig,/Bélpoklos, bűzös, csupa genny!/Nézd, pihegése is már alig hallik,/Vadak táncolnak a hűlt tetemen.” 1921-ben Kiss József költő és irodalomszervező, A Hét című folyóirat kérlelhetetlen kritikus szerkesztője írta az idézett verssorokat. Kiss József Utolsó versek címmel egy egész verseskötetet szánt mély fájdalmának és tragikus világlátásának kifejezéséül.

Mit jelentett ez a fájdalom? Kiknek az életét, hazához fűződő mély szeretetét, kötődését sértette és sebezte meg az igazságtalan trianoni békediktátum? Ma talán különösen hangzik, de minden jó érzésű magyar ember Kiss Józsefhez hasonlóan gondolkodott a magyarságot ért rettenetes csapásról az 1920-as évek Magyarországán. Nem volt megosztottság a nyitott, nyugat-európai gondolatok felé is kitekintő városi polgár és a mezőgazdasági munkát végző parasztember véleménye között sem, tudták, pontosan felmérték a döntés vészterhes következményeit. Az egyébként vidéki rabbi felmenőkkel is rendelkező, A Hét című folyóiratot szerkesztő költő, Kiss József egész életét a magyar irodalom és kultúra fellendítésének szentelte. Gyermekei és egész családja a modern, haladó gondolkodás és szemléletmód népszerűsítői és megvalósítói voltak, amolyan felvilágosult emberek, akik nem mentek el csukott szemmel a századforduló Magyarországának plakátoktól zsúfolt hirdetőoszlopai mellett sem. Mindenről értesülni, vitázni akartak, vagy csak egyszerűen azt tűzték ki célul, hogy megismertessék a korábban ismeretlent, felfedezetlent a nagyközönséggel. Ilyen utolsó nagy és szent ügy volt Kiss József életében a trianoni döntés súlyos következményeinek megismertetése, kinyilatkoztatása is. Minderről beszél a költő Versailles című művében is.

Versailles

Légy üdvöz, Versailles! Most a világ közepe,

Gyönyörök földje, de nekünk fekete.

Mit a pokol kieszelt mindenkoron,

Ott adta ki a Szajnasoron.

Királyok számára gyermek-szüzeket

Agg Pompadourné ott neveltetett.

Mi erkölcsbe vág, undok és ronda,

Mind onnan került világforgalomba.

Aretino, jöjj! Lépj sorompóba,

Többet nyom szavad,mint a legszebb nóta.

De falra tekints, ott ég és tüzel:

Még él az isten! Mené, mené! tekel!

A magyar kultúráért ténylegesen és valódi értékekkel küzdeni soha nem lehetett a magyarság nemzeti érdekeinek figyelembe vétele nélkül. Mindezt Kiss József pontosan tudta, és nem véletlenül, utolsó verseskötetében is tisztelettel, mély hálával emlékezik meg és búcsúzik el másik nagy kultúraszervező kortársától, Rákosi Jenőtől: „Mert mi együtt léptünk ki a síkra,/Habár tusáját kiki maga vívta/ S a dér egyformán csípte meg fejünk./ A balga rím volt közös elemünk/ És egy szóval indultunk csatába:/ Áldás, béke a magyar hazára!”

Milyen jó lenne, ha a mai Magyarországon sem lenne megosztottság, ha a magyarság nemzeti érdekeiről van szó! Kiss József is tudta, hogy a Széchenyi István-i gondolat, miszerint „Nyelvében él a nemzet” fordítva is igaz, a nemzet a nyelvben él, és ha ezt a magyar nyelvet csupán egy tízmilliós országba szorítják, akkor sérülni fog, sorvadni fog. Minderről vall a költő az Egy tető alatt című versében is:

„De túl minden poklon, mely ránk agyarog,

Végül mégis mi győzünk, mi árva magyarok.

Megindul a föld és újra összecsap,

Mi egy volt mindég, nem élhet

Csak egy tető alatt.”

Noha sok minden más műve igen, Kiss József utolsó verseskötete nem élt meg a rendszerváltás után sem új kiadást. Hogy miért nem? Nem tartják, tartották értékes, érdemes verseknek ezeket a műveket a mai irodalmi szerkesztők? A téma idejétmúlt? Fölösleges a trianoni tragédiáról egy korabeli kulturális szerkesztő, költő tollából olvasni? Ezek a művek ugyanúgy elválaszthatatlan részét képezik Kiss József költői, szerkesztői munkájának, mint bármely másik, korábbi műve. Talán mindezek okain töprengve is érdemes Kiss József sorait idézni, hogy „Még mindig háborúban élünk és a legöldöklőbb háború az, amit az ember önnönmagával önmagában visel.”

Végezetül pedig talán nem bánt meg senkit, ha a kulturális, szellemi, nagy magyar közösség reményében emlékezésünket Kiss József utolsó verseihez írt előszavának záró mondatával fejezzük be: „A viszontlátásra egy csorbítatlan, ép, boldog Magyarországban!”