Egyik pillanatban a test és lélek hangosan kiált a teljesség megéléséért azzal az emberrel, aki felém fordul egész lényével. Máskor pedig belépnek az évtizedes rutinok, a sémák, s a világunk szabta keretek.

Ki vagyok én? Az értelmes, szabad akaratom s a vágyaim, melyeknek az elmém szabad utat engedne? Vagy inkább a rutinjaim, sémáim, a félelmeim, amelyek fogva tartanak, benne a keretben?

Néha azt gondolom, ha csak úgy tudom megélni a boldogságot, hogy hazudnom kell a világnak, mert a világ rendet akar látni, önigazolni, akkor megteszem. Fütyülök a világra, akivel nem lehetek őszinte. Magamnak soha nem hazudnék. Olyankor sem, ha érzékelem, azért nem tudok a felismeréseimnek megfelelően cselekedni, bizonyos lépéseket megtenni, mert a félelmeim tartanak fogva. Látni akarok. A félelmeimet is.

Aztán mindig rájövök: másnak sem tudok hazudni, nem csak magamnak. A világnak sem. Semmit nem akarok más színben feltüntetni, mint ami. Nem tudok palástolni, elkendőzni, de kiszínezni sem. A dolgokat a maguk valójában szeretem látni, s akként értékelni, viszonyulni hozzájuk. Mert nem látom értelmét másképp.

Ha tudjuk, mi a jó, a valódi, s mi az, ami méltó hozzá, akkor miért csinálnánk mást, mint ami a felismerésnek megfelelő? Tényleg jót tennénk ezzel bárkinek is?

Észrevettétek, hogy a boldogságot a legnehezebb megélni, a helyi értékén kezelni, örülni neki, viselni, felvállalni? Mert a környezet és a belé(nk) égett rutin nem hagyja. Sokszor a legnagyobb boldogságot a legnehezebb méltó módon kezelni. Elmegyünk mellette, alig merjük ráemelni a tekintetünket, mert megijedünk az erejétől. És attól: ha belenéznénk, mindent elhomályosítana a fénye. Ezért úgy kezeljük, mintha csak egy lenne a minket ért hatások közül. Mintha nem ez lenne a lényeg. Mintha bárkinek is jót tennénk azzal, hogy megyünk tovább elkapott tekintettel, lesütött szemmel. Miután az arcunkba világított: így is lehetne, létezik!

Talán még nem jött el az ideje. Talán még dolgunk van magunkkal, hogy be tudjuk fogadni, fel tudjuk vállalni a maga teljességében, hogy mi „az” vagyunk, és nem más.

Az a mindent átható, legbelső érzésem: amit nem tudunk a maga teljességében akként megélni, amire hivatott, azt engedjük el. Ne húzzuk le, ne tiporjuk össze, ne taszítsuk méltatlanságba.

Én már bele tudok nézni a fénybe. És elengedem azt, aki nem.