Ugye nem káoszt és zűrzavart akarunk a gyerekeinkre hagyni? Lássunk tisztán!

máj. 20., 2016

Ugye nem káoszt és zűrzavart akarunk a gyerekeinkre hagyni? Lássunk tisztán!

2005-ben ismertem meg a férjemet. Lenyűgözött a tájékozottsága, és az, milyen pontosan látta az összefüggéseket a világban zajló események között, s azok várható – azóta bekövetkezett – következményeit. Az első könyv, amit a téma iránti érdeklődésemre tekintettel néhány eszmecsere után a kezembe nyomott, Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, nagy vitákat kiváltó, mostanság azonban már egyre nagyobb elismerésnek örvendő műve volt. Igazi randevúra való, csábításhoz termett téma! És ezzel engem tényleg le lehetett venni a lábamról! Na, jó, kérte, olvassam el Máraitól is a Válás Budán című regényét – aminek a lényege, az ő szempontjából, hogy két ember miként megy el egymás mellett az életük során; nem mindent tudott kimondani ő maga, s így oldotta meg –, de ez egy másik történet, talán majd egyszer ezt is elmesélem.

Samuel P. Huntington (1927-2008) amerikai politikatudós a Harvard Egyetem professzora volt. Társával megalapította a Foreign Policy című, befolyásos amerikai külpolitikai szaklapot, majd évekig vezette azt. Huntington neve világszerte 1996-ban vált ismertté, amikor megszületett – egy korábbi, hasonló című, nagy vihart kavart cikkének bővebb kifejtéseként – A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyve.

Huntington cikke és könyve Francis Fukuyama (1952-  ) A történelem vége és az utolsó ember című, 1992-ben megjelent könyvére adott reakció, kritika volt.

Fukuyama az említett művében nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a kommunista rezsimek összeomlását követően az ideológiák közti harc az egész világon feloldódik majd a nyugati típusú liberális demokrácia uralmában. Fukuyama egyetemesnek – a történelem végcéljának – tekintette a nyugati típusú demokrácia elterjedését és végső győzelmét. Elméletét pedig a nyugati média és közgondolkodás azonnal magáévá tette, és hirdette.

Ennek kritikájaként született meg Huntington cikke, valamint könyve a civilizációk összecsapásáról. Huntington elmélete az volt, hogy a hidegháború végével az államok már nem tényleges politikai ideológiák alapján fognak szemben állni egymással, hanem kulturális, civilizációs alapokon. A civilizációk egymással összeegyeztethetetlen értékei és érdekei mentén alakulnak ki törésvonalak, s az erőegyensúly folyamatosan változik. Ebben a helyzetben a liberális demokrácia, az úgynevezett nyugati civilizáció, csak egy lesz a többi civilizáció között, és még csak nem is a legerősebb. Huntington szerint a nyugati civilizáció mindinkább konfliktusba kerül más civilizációkkal, s csak akkor maradhat fenn, ha – felismerve egyediségét, lemondva egyetemességébe vetett hitéről és arról az illúzióról, hogy modelljét más civilizációk átveszik – elfogadja, hogy érdekeit egy többcivilizációs világrendben kell képviselnie és érvényre juttatnia.

Mondanom sem kell, hogy a fősodratú média és politikai közgondolkodás egészen a legutóbbi időkig elutasította Huntington szemléletét, és Fukuyama elméletét éltette. Csak mostanában figyelhető meg a médiában is némi lebegtetése annak: - Jé! Esetleg lehet abban valami, amit Huntington leírt immár bő két évtizede…

A különböző kulturális és vallási alapokon álló civilizációk összecsapása – megkavarva némi civilizációkon átívelő gazdasági érdekérvényesítéssel – az orrunk előtt zajlik, sőt, benne állunk a kellős közepében, érintettek vagyunk. Mégis, mintha vezetőink, újságíróink, megmondó embereink tömegesen nem látnák, mi zajlik körülöttünk. Vagy nem szeretnék látni. A probléma többszörösen is összetett. Átlátni, megérteni még akkor is nehéz, ha a politikai korrektséget félretéve őszinte nyitottsággal közelítünk a probléma mibenlétének megnevezéséhez, okának feltárásához, ezáltal keresve a megoldást.

Tájékozódjunk és alakítsunk ki saját véleményt más kultúrákról!

Szerda reggel hallgattam a rádióban Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő gondolatait. Elmesélte egy régi élményét, miszerint ifjúkorában külföldön járva fiatal muzulmán férfiismerősei a nála lévő hazai újság egyik hirdetésére mutogatva – amelyben az utazási iroda bikinis lányok képével hirdette programjait – mondták, hogy az európai lányok mind prostituáltak, mert így öltözködnek! Fiatal muzulmán ismerősei nem tudtak mit kezdeni azzal a magyarázattal, hogy ez egy más kultúra, ahol a nőknek nem kell kendőt viselniük, autót vezethetnek, s néha úgy jön ki, hogy magasabb pozíciót töltenek be, mint a férjeik. Ezek után ne csodálkozzunk, ha úgy tekintenek az európai nőkre, és úgy kezelik őket, ahogy a híradásokból rendszeresen átjön (kölni események stb.) – utalt rá Spöttle.

Nekem nem ilyen élményeim vannak muzulmán török barátainkkal kapcsolatban, mi néhány éve együtt fürödtünk a tengerben és napoztunk a parton, körülöttünk sok más muzulmán férfival és nővel. Valóban fürdött három nő burkiniben is, a többi száz pedig fürdőruhában.

Iráni muzulmán férfiismerőseink közül vannak, akikkel nem fogok kezet, mert ők úgy értelmezik a vallási előírásaikat, hogy férfi és nő nem foghatnak egymással kezet bemutatkozáskor, köszöntéskor, stb., mások pedig körbepuszilnak, ha találkozunk. Az ilyen kulturális különbségek, főleg, amikor új embereket ismerek meg, s be kellene mutatkoznunk egymásnak, gyakorta bájosan vicces pillanatokat eredményeznek, mivel nem tudhatom előre, hogy most akkor kezet fogunk-e vagy sem, mert ha igen, akkor nekem mint nőnek kellene nyújtanom elsőként a kezem, de ha nem lesz kézfogás, akkor ne nyújtsam feleslegesen… Szerencsére az ilyen helyzetek mindig olyan szépen kialakulnak és megoldódnak, lévén, hogy ezeknek a férfiaknak – több európai nővel való találkozás után – van már gyakorlatuk.

A politika mögött zajlik a hétköznapi élet

Kolléganőm, aki harminckét ember felettese, nemrég kapott egy azeri kollégát a csoportjába. A csoport felerészt külföldiekből áll, de mindenki európai. A kolléganő egy beszélgetésünk alkalmával kiborult, hogy az azeri kolléga állandóan szipog mellette, miért nem képes kifújni az orrát. Nem tudta, hogy náluk hatalmas illetlenség orrot fújni. Az már csak hab a tortán, hogy szegény azeri kollégát állandóan leörményezték, minek következtében elég erős indulatokat fojthatott magába a többiek tájékozatlansága okán, ugyanis a két ország háborúban áll egymással. 

A személyes történeteket félretéve: nem ítélkezhetünk minden olyasmiről, amit nem értünk, mert nem a miénk. Ráadásul pontosan tudjuk, mindig vannak érdekcsoportok, akik meglovagolják az ellentéteket, vagy hátulról támogatják azok elmélyítését. Ugyanakkor nem érdemes feldicsérni sem, túlzottan aláfeküdni mások szokásainak az érzékenységükre hivatkozva, magunkat háttérbe szorítva. Érdemes azonban: néven nevezni a jelenségeket – a folyamatos megismerésre törekvés mellett – azért, hogy a valós problémára megfelelően tudjunk felkészülni és reagálni. Amit én hiányolok, az a tények megnevezése és elfogadása, hogy ez és ez van, ezt kell figyelembe venni, amikor tervezzük a reakciót, védekezést, helyzetkezelést, megoldást.

A tényeken pedig a kulturális, civilizációs különbségeket, az emberi természet törvényeit és a gazdasági-politikai-hatalmi törekvéseket értem. Mindezek higgadt elemzésére és mérlegelésére van szükség, ha meg akarunk maradni emberként, és gyerekeinkre nem káoszt, zűrzavart szeretnénk hagyni örökül.

 

 

 

 

 

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások