A kisfiam tavaly ősz óta nagyon várta a Baby úr című animációs filmet. Áprilisban aztán végre megérkezett hozzánk is, megnéztük, rengeteget nevettünk, imádtuk. Igen, még mi, felnőttek is. A film azonban nem csak vicces és gyerekszívhez szóló, hanem – mint újabban az animációs filmek (is) – komoly társadalomkritikát is megfogalmaz.

Próbálok nem spoilerezni, de röviden a lényeg: a mennyben (vagy valahol a felhők felett) a gyerekipar bajban van, mert az emberek nem nagyon vállalnak utódot. Gyermek helyett cuki kisállatokat, kutyusokat, macskákat tutujgatnak. A csecsemőkért és kistesókért felelős ügynököknek sürgősen be kell avatkozniuk a világ ilyetén folyásába, s tenni kell valamit, hogy a bébiket ne szorítsák ki a családokból a négylábú kedvencek.

Na, eddig a fikció.  

Kedves barátnőm albérletet keres két kamasz fiával. A fiúk szerények, céltudatosak, csodás véd- és dacszövetségben élnek hárman az édesanyjukkal. Andi viszont nem talál megfelelő otthont a család számára, mert, ahogy meséli, „macskával vagy kutyával előbb találok lakást, mint két gyerekkel vagy akár eggyel. A gyerek itt szitokszó.”

Gyerekekkel élő családnak nem akarják a tulajok kiadni a lakásukat. Nem egy, nem kettő visszautasítást szenvedett el a barátnőm, s ahogy az albérletes csoportokban olvasta, „Nyugaton se más a helyzet. Lehet, mi meg szépen utolértük őket ebben.”

De miért? Hogy jutottunk idáig? Azt hittem, a Baby úr című film csak valami jövőbeli helyzetet tár elénk, amely akár be is következhet, s azért alkották meg ezt a mesét, hogy időben észbe kapjunk.

Néhány éve működnek már világszerte a gyerekmentes hotelek. Kicsit furcsa az interneten látni, hogy a „Fűre lépni tilos!” meg „A fagyival belépni tilos!”- táblák mellett megjelentek a gyereket áthúzva ábrázoló transzparensek is, melyek szerint annak kívül tágasabb, aki 2-3 csorgó nyálú, üvöltő, pelenkás, hangoskodó vagy a vízben vízipisztollyal szórakozó poronttyal érkezne.

Nem vagyok álszent. Mi is meglógunk időnként a férjemmel kettesben, s nekem sem feltétlenül simítja ki az idegeimet a mellettünk lévő nyugágyon 80 decibeles hangerővel üvöltő csecsemő. De az én fiam is volt kicsi, az enyém is sírt, az enyém is útban volt a totyogásával, az enyém is fröcskölt, az enyém is hangoskodott, ezért kénytelen vagyok türelemmel és empátiával viseltetni mások kicsinyei iránt, ahogy annak idején az enyémet is „elszenvedték” a többiek. Ugyanis az élet rendje-módja szerint ezeken a fázisokon minden gyerekes család átesik. De ha valaki nem bírja elviselni, mehet a gyerekmentes övezetbe.

Szeretem az állatokat is. A kutyát, a cicát, a vaddisznót, a baglyot. Még a hangyát is kikerülöm az utcán, ha észreveszem, hogy épp alattam menne át. Van gyerekem és van macskánk. Mi is albérletben élünk, békében a szomszéd kutyájával is, esténként hallgatva a szemközti házban lakó kisgyerek sírását. Nem tudom, mióta kell egyesek szerint gyerek és kutya között választani.    

Lehet egy kutya- vagy macskatartó is orbitális bunkó, ahogy naponta látjuk az állatkínzásról, kidobott állatokról szóló, segítséget kérő állatmentőktől érkező posztokat. Eltűnhet az albérletből fizetés nélkül a kedves perzsamacskás fiatal lány is úgy, hogy a tulajdonos bottal ütheti a nyomát. És a jól szituált házaspár vizslája is szétkaphatja a házat, hogy csak les a gazdi.

Ahogy a gyerekekkel lakást keresők is lehetnek ilyenek meg olyanok. Itt az emberi minőség a lényeg. Hogy ki hogyan él a mindennapokban, mennyire felelős tagja a társadalomnak, milyen tiszta és erős a belső mércéje. Ha magához vesz az ember egy állatot, arra ugyanolyan figyelmet kell fordítani, mint egy gyerekre. Ugyanolyan törődést igényel, mint egy utód. Egy macska vagy kutya számára is minőségi életet kell biztosítani, nem lehet elhanyagolni.

Ha nekem egyszer lenne kiadó lakásom, a potenciális albérlőt mint felelős embert nézném, s nem számítana, hogy arapapagájjal, tacskóval vagy Zolikával érkezik-e. Aztán ha néhány hét múlva könnyűnek találtatna az én mércém szerint, mehetne papagájostól, tacskóstól, Zolikástól máshová.

Nagyon remélem, hogy Andi kálváriája még nem általános jelenség. Muszáj hinnem abban, hogy nem irtódott ki belőlünk még minden empátia egymás iránt.

Ja, s ha valakinek van kiadó albérlete Budapesten egy háromfős család számára, írjon az Igenélet Facebook-oldalára üzenetet. Továbbítjuk az édesanyának. Nagyon szépen köszönjük.