Akik rendszeresen olvassák írásainkat, tudják, hogy az Igenélet alapvetően pozitív hangvételű oldal. Célunk az volt, hogy a rettenet-tengerben, mely a magyar és a világ közéletét jellemzi, kis oázisként felüdülést nyújtsunk, pozitív hozzáállással, építő példákkal, átlagemberekből lett hősökkel demonstráljuk, hogy a világ alapvetően szép. Pontosabban: a világ pont olyan, amilyenné tesszük.
Keressük a kapcsolatot a hasonló szemléletű közösségekkel, épp ezért vagyunk valamennyien a szerkesztőségből a Szabó Péter motivációs tréner által alapított Facebook-os csoport tagjai is. Többek között.
Az utóbbi napokban azonban két furcsa tapasztalásunk is volt. Az említett, hatalmas létszámmal működő motivációs csoportban Péter kénytelen volt két bejegyzést is tenni a csoporton belül eluralkodó negatív hozzáállás, egymás pocskondiázása, minősítgetése, lefikázása okán. Egy mindennapi motivációra épülő, egymás támogatását, erősítését célzó közösségben az alapítónak az első bejegyzésében fájó szívvel, a másodikban már a csoport megszüntetését is kilátásba helyező dühvel kellett rendreutasítania a renitenseket. Mindenféle túlzás nélkül állíthatjuk, ez valaminek az alja felé tendáló magatartás. Mit fog fel, mit tesz magáévá egy motivációs csoport tagjaként az az ember, aki keresetlen stílusban verbálisan nekiugrik egy másiknak? Ha ez megy egy pozitív csoportban, miért csodálkozunk egy politikai portál kommentfolyamának színvonalán?
A másik érdekes élményünk pedig a saját oldalunk cikkeinek olvasottságából fakadóan ért bennünket. Az elmúlt hónapokban azt tapasztaltuk, hogy a legnézettebb tartalmaink azok voltak, melyek rövid kis motivációs idézeteket hordoztak, illetve a depresszió, befelé fordulás, lélek betegségeivel foglalkozó cikkek. Ez a kettősség egymásnak látszólag, de tényleg csak látszólag ellentmondó különbözőségek.
Arra jutottunk az elemzésből – bár a bölcsek köve nem lapul a zsebünkben -, hogy a pozitív hozzáállás, a változtatás szándéka is olyan lehet, mint a fogyókúra: majd holnaptól, vagy még inkább hétfőtől. Mindig a következő hétfőtől. Amikor van rajtunk x kiló súlyfelesleg, egy kiadós vacsora után baromi könnyű elhatározni, hogy na, soha többé nem eszünk. De legalábbis holnaptól/hétfőtől jó darabig. Az addig hátralévő órákban, napokban, hetekben bújjuk a diétás recepteket, a fitneszoldalakat, olvasgatjuk az „ilyen volt, ilyen lett” sikertörténeteket. Mert olyan jó látni, hogy más megcsinálta. S ha az a teljesen átlagos, hétköznapi „más” is képes rá, én miért ne lennék az?! –gondoljuk, hatalmas fagyiskanállal a kezünkben.
Pont ugyanígy van ez az életünk, sorsunk kézbevételével is. Ma még itt a depresszió, kiborít a gyerek, a férj érdektelen, mellette még a súlyfelesleg is, minden szürke és nehéz. Itt fáj, ott fáj, amott fáj, s jó olvasni arról, hogy a test a lélek miatt beteg. Meg is fogunk gyógyulni, erősek leszünk, bátrak és magabiztosak – holnaptól. Addig is jól jön néhány háromsoros PálFeri- vagy egy „Te vagy a királynő, bárki bármit is mond” típusú lélekkártyácska az éterből. Ezekkel gyúrunk a „majdra”.
Lehet, hogy nincs igazunk, de olyan nagyot nem is tévedünk ezzel a véleményünkkel. Viszont van egy rossz hírünk: az élet iramlik el mellettünk, az óra ketyeg. Nem mindegy, milyen lelkülettel éljük azt az időt, ami adatott. Hogy mennyi, azt senki sem tudja. Éppen ezért valósággá kell tennünk azt a PálFerit vagy inspiráló kártyácskát, s le kell adnunk a lelki súlyfeleslegünket is. Ha minden hétköznapi „más” képes rá, akkor mi miért ne tudnánk? Hát hajrá!
