Hétvégén rendre kiürül a spájz. Ha a teljes fantáziátlanság állapota köszönt az emberre, akkor a „mutasd a mélyhűtőd, megmondom, mit főzz!” című játékot játsszuk. Főleg hó végén. Ilyenkor előkerül a rég elfeledett szűzérme, az ezer éve besúvasztott fél kiló darált, pár kóbor csirkemelldarabka, melyek megmentik egy nehéz hét vasárnapját.

S mivel hétvégén felélünk mindent, de hétfőre még jut maradék, a kedd délelőtt a nagybevásárlás, hiánypótlás ideje. Ez azért is jó, mert relatíve kevesen vannak az élelmiszerboltokban, nem kell szumóbirkózni a sorok között.

A javak beszerzése után pedig az ember lánya megengedhet magának egy ebédet és egy kávét. Szatyrok letámasztva az asztal lábához, a tálcámon valami könnyű (a vágyott zsírban tocsogó helyett), s indulhat a szemlélődés.

Imádok nézelődni, figyelni az embereket, történeteket kitalálni egymással szemben eszegető párok köré. Talán szakmai ártalom, hogy mindenbe sztorit vetítek, talán csak az alapvető emberi kíváncsiság. Ahhoz viszont valószínűleg más szakma művelője kellene, hogy megmagyarázza, miért vonzom az ún. vicces fiúkat.

Hála Istennek, az esetek többségében nem mellém ülnek le, „csak” a hozzám legközelebbi asztalhoz.

Paraméterek: kopasz, alacsony, zömök, 30-as éveinek közepén járó fickó; vagy kopasz, magas, körszakállas, sportos, 30-as évei közepén járó fickó. Oldalukon, jól látható helyen mágneses belépőkártya fityeg, hogy a bevásárlóközpont népe egyként ájuljon el az ő rendszergazdaságuktól vagy menedzserségüktől vagy ügyvezetőségüktől. A sok hamburger- és giroszfogyasztó kisember között ők a grillpultról választanak sztéket, salátát és tiramisut (Menedzser vagyok, vagy mi a franc! Sztéket, apám, sztéket! Igen, kedden. És akkor mi van?), meg közepesen okos tekintetű hölgyrajongókat a személyzeti osztályról.

Koreográfia: két-három, színházi sminkben pompázó lány üldögél a mesemondó körül, s heherészve, röhincsélve, esetleg nyerítve hallgatják a hím soha véget nem érő, saját életből vett, rendkívül „vicces” történeteit. Hogy Sanyika kisgyerekként lángossal dobálta meg a nagyanyját a Balatonon (sajtos-tejfölössel, bruhahahaha), vagy hogy késő kamaszként Pet-palackból épített tutajjal akart átvágni a Velencei-tavon (muhahahahaha), vagy hogy a főiskolán úgy csajozott, hogy… (Hát meg kell szakadni!)

És hogy ezeket honnan tudom? Hát onnan, hogy a kis mókamester arra gondosan ügyel, hogy körülötte egy 25 méterig terjedő koncentrikus körben mindenki részesüljön az ő nagyszerűségéből; mindenkire hint egy kis Sanyikát, mindenkinek juttat magából egy kis humormorzsát, ha kell, ha nem. Az étkezde közönsége pedig fejét a tányérjába fúrva feszeng, mert jó magyar szokás szerint senki nem megy oda Sanyikához, s mondja neki, hogy Sanyika, óriásiak a történeteid, mindet hallottuk, fasza csávó vagy, de most már húzzál vissza dolgozni, mert lehet, hogy a pénzügyesek is szívesen részesülnének a nagyszerűségedből. Mi jóllaktunk veled.  

Nem. Ezt senki nem lépi meg. Én sem. Csak összepillantunk egyik-másik sorstárssal, vagy nyomogatjuk a telefonunkat. Roppant kínos. Nekünk kellemetlen. Mert az is magyar sajátosság, hogy szeretünk elkülönülni, nem vegyülünk, bezárkózva élünk, ülünk, eszünk. És igenis nagyon rosszul viseljük, ha egy viszketeg, empátiamentes férfi (vagy nő) belemászik, mégha csak verbálisan is, az auránkba.

Sanyika sztékje közben alig fogy, be nem áll a szaftos szája, már a hárembe tartozó lánykák is megbánták ezerszer, hogy beadták az önéletrajzukat a céghez, egyre kurtábbak és őszintétlenebbek a nevetések, egyre sűrűbben néznek egymásra és az órájukra.

Ám működik a Gondviselés. Egyszer csak megcsörren Sanyika telefonja, haladéktalanul vissza kell mennie. A lányok persze hogy megbocsátanak, menj csak, Sanyi, mi is mindjárt. Persze, holnap is ebédelhetünk együtt, hogyne… Hehehehe.

A mi hamburger- és giroszfogyasztó kisembergyomrunkban is felenged a görcs, megkönnyebbülve falatozunk tovább. Ha Amerikában lennénk, valószínűleg megtapsolnánk magunkat, hogy akaratlanul is közösséggé formált minket a mókás fiú.

De ez Magyarország. Itt olyan kevésnek is örülünk, hogy Sanyika nem csak vicces, de olyannyira nélkülözhetetlen is, hogy még az ebédidejét sem töltheti ki teljesen. Csak a kihűlt, kárbament sztéket, azt sajnáljuk egy emberként! Kedden.

(Az írás 2016. január 19-én jelent meg.)