Elöljáróban leszögezem: nem vagyok sem prűd, sem szemforgatós. Nem apácák neveltek, de nem is egy kocsis mellett zötykölődve töltöttem a gyerekkoromat. Azt vallom, a káromkodásnak helye van az életben. Ha ráütök a kezemre, nyilván én sem azt mondom: - Hű, a kiskésit! Ha kicsúszik az üdítős doboz a kezemből, s az édes lötty ellenszenves lassúsággal csordogál le a pultról a konyhakőre, hát nem a „Teringettét!” kifejezés hagyja el a számat. Néha igenis jó egy kiadós „A pi...ába!” vagy egy „Rohadjon meg az egész!” Mert segít kiengedni a fáradt gőzt, vagy enyhíteni a haragot.

De: amikor a szitokszavak és/ha/mert/talán helyett működnek, s ha mindez csinos fiatal nők szájából jön, azzal nem igazán tudok mit kezdeni. Zavarba ejt, kellemetlenül érint. És gyűlölöm, ha valami zavarba ejt vagy kellemetlenül érint, mert sebezhetőnek érzem magam tőle.

Hétköznap, Budapest, pontosabban Buda. Zöldövezet, az a környék, melyre azt mondták, mielőtt ki nem sajátítódott a szó: polgári. Ülünk a buszon délidőben, ki-ki megy a dolgára. Nyugdíjasok, kismamák és egyetemisták, mert a busz vonalán kollégium is található. Az egyik négyes ülésen három fős társaság: két lány és egy fiú. A fiú gyanútlanul beszélgetést kezdeményez.

- Mikorra kell menned? – kérdezi a szép, szőke lánytól.

És az válaszol.

- Ne is mondd! Fa…om, k…vára elkéstem. Elaludtunk, ba…d meg! Az a kiba…ott óra nem csörgött. Le is rúgtam a gec…be.

Hű, erre felkapta a fejét a közelben ülő anyuka a kisgyerekkel, én meg belebújtam a telefonomba, mert éreztem, ahogy „cikit” jelezve ugrik össze a gyomrom.

- Nem baj, megmondod, mi történt és kész – próbálja menteni a helyzetet a fiú.

- Ja, mondjam meg? Annak a büdös kreténnek? Szerinted meg fogja érteni? Tudod, milyen rohadtul g…ci. Csak szop…tni tud minket, erre élvez, vagy fa…om tudja.

Na, erre már az előttük ülő, korukbeli lány is hátrapillantott a jegyzeteiből. Meg kellett néznie, ki ez a Kazinczy-ivadék. A közelben ülő nyugdíjas néni látványosan arrébb ült, az automata felmosó szettekkel egyensúlyozó kopasz bácsi pedig zavartan ki-be pakolta a pörgős mop-ot egyik szatyrából a másikba. Mi szégyelltük magunkat a lány helyett, aki észre sem vette magát. Csak csapkodta a lófarkát egyik irányból a másikba, jobbra-balra dőlt és látványosan, hangos csattanással fújta a rágólufikat. Mondjuk, addig is csöndben volt legalább.

A busz zötyögött, a srác már nem mert kérdezni semmit, mert ő letapogatta az utazóközönség feszültségét. De a lány azért magától is indított egy utolsó rohamot.

- Mennyi is az idő?

- Fél egy!

- Ó, k…va életbe! Ba…d meg, ba…d meg, ba…d meg! Már be se megyek, én nem hallgatom a pofázását, az k…va élet!

A busz népe egy emberként törődött bele a megváltoztathatatlanba: nincs mit tenni, el kell viselnünk egy kifestett, vékony, mutatós lány olyan mocskos száját, melyre egy külvárosi söntés tanulatlan törzsvendége is csak zavartan pislogna.

A busz ólomkerekeken zötykölődött tovább még hosszú-hosszú percekig (nekem óráknak tűntek), mígnem megállt az egyetemi kollégiumhoz eső buszmegállóban. Annál a kollégiumnál, melyben Magyarország legnagyobb egyetemének hallgatójaként én is négy évet töltöttem. Magamba merülve, remegő gyomromat nyugtatva méláztam azon, hogy megváltozott a világ, s ha egy mai egyetemista lány így kommunikál, milyen lehet egy hat általánost végzett fiú a végeken!

Más is így lehetett ezzel, mert ahogy a kis társaság után bezáródott a hátsó ajtó, egy 30 körüli fiatalember félhangosan megszólalt: - Ez nagyon kemény volt, ba…a meg!

A busz népéből kitört a megkönnyebbült nevetés. Tényleg kemény volt. A teringettét! 

(Az írás 2016. január 28-án jelent meg.)