Életünk során mindannyian követünk el apróbb stikliket, folyamodunk kegyes hazugságokhoz, sokszor éppen azért, hogy valakinek óvjuk a lelkivilágát. Senki nem patyolattiszta, nem makulátlan, így felesleges ítélkeznünk embertársaink felett. Amerikában ráérő kutatók időről időre tanulmányokat szentelnek a csalás, hazugság, füllentés pszichológiájának is, s érdekes eredményekre jutnak. Ezekből szemezgettünk.  

Tudtátok például, hogy

1. a magasabban kvalifikált emberek gyakrabban csalnak a tanulmányi teszteken, mint az alacsony iskolázottságúak?

Ha feltesszük a kérdést, vajon kik lehetnek azok, akik puskáznak dolgozatírás közben, mi lehet az „előítéletes” válasz? Hát a lusta, szerencsétlen körülmények közül származó, hátrányos helyzetű, demotivált diákok, akik valahogy túl szeretnék élni az iskolát, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Pedig állítólag ez nem így van.

A jól szituált, felsőfokú végzettségű szülők gyermekeik felé is magasabb elvárásokat támasztanak, mint az alacsonyabb végzettségűek. Ezekből a gyerekekből nagyon sok maximalista diák kerül ki, akik saját maguknak és a szüleiknek is bizonyítani szeretnének. Így a jó átlagot mindenképpen fenn szeretnék tartani, így a belső megfelelési kényszertől vezérelve többször nyúlnak a puskázás célt szentesítő eszközéhez, hogy ne rombolják le a korábban elért szép teljesítményt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden jól szituált jó tanuló mindig puskázik.

2. a hazudós emberek szerint rendben van a lódítás egészen addig, míg meg nem bántanak másokat?

2013-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság kutatása megállapította, hogy azok az emberek, akik rendszeresen letérnek az egyenes útról, mégha csak jelentéktelen füllentésekkel, csalásokkal is, teljesen rendben lévőnek találják viselkedésüket, ha az a hasznukat szolgálja, s ha biztosak benne, hogy a cselekedeteikkel nem bántottak, sértettek meg másokat, nem gázoltak más érdekszférájába. Azok a diákok, akik puskáztak adott dolgozatra, s jó jegyet kaptak, sokkal hasznosabb cselekedetnek értékelték saját eljárásukat, mint azokét, akik egész éjjel tanultak, fáradtan írták meg a tesztet, s ezért rosszabb eredménnyel zártak – derül ki a kutatásból.

Azonban nem csak hatékonysági, hanem lelkiismereti és morális szempontok is működnek az életben – tesszük hozzá halkan.

3. a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy plagizálni bűn, de a felnőttek 50%-a elismeri, hogy alkalmazza a „szellemi lopás” módszerét?

A plágium bizony sosem volt olyan mértékű, mint manapság. Kis hazánk is zengett néhány éve a volt köztársasági elnök diplomalopási ügyétől, aztán politikusok is fennakadtak a „saját - nem saját szellemi termék” rostán. De nem kell azonban magas szintekre lépdelnünk az egymástól lopkodás bebizonyításáig. Az online világban, amelyben ma élünk, napi szintű gyakorlat egymás gondolatainak, ötleteinek forrás nélkül való átvétele, sajátként való „továbbértékesítése”, s noha törvény van a szellemi tulajdon védelmére, rettenetesen nehéz azt betartatni. A Facebook-ról való képlopás, más kontextusba helyezés, gondolatok sajátként való tálalása mindennapos dolgok. Persze hogy a felnőttek fele nem talál ebben semmi kivetnivalót.

4. nagyon egyszerű – és persze drága – különösebb erőfeszítés nélkül diplomához jutni a mai világban?

Nem csak egymás tündibündi idézeteit lopkodjuk el a Facebook-ról és adjuk el sajátként, hanem vannak, akik a diplomájukat is másokkal íratják meg, s adják be saját szellemi termékként. Akinek nincs ideje, kedve, de van sok pénze, „hivatásos diplomagyártók” egész sorából válogathat az interneten is. A diplomabiznisz valamennyi témakört lefedi, s néhány tízezer Ft-tól többszázezerig is felkúszhat a bekerülési költség. De valakinek még így is megéri, mint hosszú hónapokat a könyvtárban ülni és körmölni. Az más kérdés, hogy azt a diplomát meg is kell védeni, ezért nem árt, ha a lusta diák mégiscsak tisztában van néhány alapvető kérdéssel, amelyekről a főiskola négy éve alatt szó volt…

5. gazdagokat többször kapnak bolti lopáson, mint szegényeket?

Állítólag vannak arra statisztikák, hogy gazdag emberek többször követnek el bolti lopást, mint a szegények. Gondoljunk csak a híres amerikai színésznőre, Winona Ryderre, akinek enyves kezű történeteivel volt tele tízegynéhány éve a világsajtó. A magyarázat szerint a gazdag és befolyásos emberek – mint pl. a színésznő is – úgy gondolkodnak, hogy ha lebuknak, az igazságszolgáltatásra nyomást tudnak gyakorolni a pénzükkel és a „tudja, ki vagyok én?” jelentőségteljes hangsúlyozásával! Az egyszerű, nehéz körülmények között élő, de tisztességes emberek nem vállalnák az efféle meghurcoltatást és kiszolgáltatottságot. Náluk valóban a lét a tét, így ameddig lehet, küzdenek az árral. A gazdag, unatkozó celebeknél azonban egy bolti lopás is pusztán jó móka, semmi több…

6. a (nem saját erőből) gazdagok hajlamosak úgy képzelni, hogy csalni, hazudni, lopni nem bűn, mert nekik minden jár?

Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2013-as hazugságkutatása kitért egy érdekes szegmensre is. Olyan embereket kérdeztek mindennapi mentalitásukról, akik több generációs tehetős, befolyásos családból származtak. A megkérdezettek – szinte kivétel nélkül nárcisztikus, énközpontú emberek – szerint semmi kivetnivaló nincs abban, hogy drága és gyors autóikkal átlépik a sebességhatárt, vagy nem engedik át a gyalogosokat a zebrán. Ezek az emberek kevesebbet adakoznak jótékony célra, mint kevésbé tehetős üzlettársaik, s úgy élik az életüket, hogy „nekem azért van több, mert sokkal inkább megérdemlem, mint a többi ember.”

7. a legtöbb felnőtt minden csevegés közben hazudik, vagy legalábbis túloz?

Amerikában állapították meg azt is, hogy az emberek 60%-a, ha egy teljesen idegen emberrel kezd beszélgetni – akár orvosi rendelőben, akár boltban vagy bármilyen hétköznapi szituációban -, egy tízperces csevegés alatt legalább egyszer hazudik a másiknak. Ez a tendencia az ismerősökkel, szeretteinkkel kapcsolatban még rosszabb: állítólag az emberek 69%-a füllent a párjának, 73%-a a testvérének, 75%-a a barátainak, 86%-a pedig a szüleinek. Ezek természetesen nem orbitális hazugságok, inkább csak apró lódítások, hogy kedvezőbb színben tűnjünk fel a másik előtt. Pl. egy kollégánkkal folytatott vitánk tovább mesélésekor magunkat állítjuk be a karakánabb félnek, a szókimondónak, akivel nem lehet lacafacázni. Vagy pl. letagadjuk, hogy láttuk az aktuális, hiperciki valóságshow legújabb epizódját.

***

Láthatjuk, hogy a hazugság, a stikli, a lódítás, a füllentés a mindennapjaink része. Úgy összenőttünk ezekkel a szokásokkal, mint a borsó meg a héja. A világ képmutató, a világ bűnös, hamis. A mindennapi történések nagyon sokakban erősítik is azt a mentalitást, hogy hazudj, lopj, csalj, mert csak így „maradsz életben.” Sajnos a gyerekeinkben is erősíti a közösség, hogy az nyer, aki igazán „belevaló”. Lehet fanyalogni, képmutatóan szemet forgatni és visszautasítani ezeket az állításokat, de attól még a körülöttünk lévő világ ilyen. Amit tehetünk, hogy csak azért is megpróbáljuk őrizni a tisztesség, becsület, jól nevelés utolsó morzsáit. Mégha rezervátumokba is kényszerülünk a „nem túl életrevaló, ám erkölcsileg kevésbé aggályos” felfogásunk miatt.  

(Inspiráció: toptenz.net)