A címben foglalt mondattal kommentálta a Facebook-on Mátyás király kolozsvári szülőházáról posztolt fényképét egy román kollégám. Aki egy magyarországi székhelyű multinacionális nagyvállalatnál dolgozik. Budapesten, sok külföldi, de még több magyar között. És a gondolata mögé tett még sok-sok mosoly jelet, így: :)))).

Egy balkáni országból származó kolléga hamar megjegyzést fűzött a poszthoz: „Ez azért okozhat némi diplomáciai feszültséget…” Érdekes, vagy talán nem is annyira meglepő: a másik, szintén balkáni országból származó kolléga lájkolta az eredeti bejegyzés kényes voltára történő utalást. A román kolléga, nemes egyszerűséggel, azzal próbálta elütni a dolgot: ez ott ki van írva!

Mindenki más pedig lájkolta az eredeti bejegyzést! Nem, nem csak románok. Magyarok is! Azt a bejegyzést, melynek üzenete: a magyarok akkora balfékek, hogy a legnagyobb királyuk is egy román! Mindezt egy olyan román személy tollából, billentyűzetéből, aki évek óta Magyarországon dolgozik, magyar kollégákkal, tizenéves munkatapasztalattal. És ha bárki azt hinné, akár egyetlen elutasítást vagy egy félmondatnyi kritikát is kapott ez a cinikus (és aljas – sokat gondolkodtam, nevezzem-e néven…) poszt magyar oldalról, az téved!

Álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el egy kicsit! Nem indulattól vezérelve, hanem higgadtan. A jelenségen: a poszton, a reakciókon, az önlealacsonyító, tudatlan és tartás nélküli (mondom, higgadtan… :) ) magyar lájkokon. És a tűrésen. A kussoláson.

Ugyanis rajtam kívül senki nem reagált erre a durva posztra fenntartásait, kifogásait jelezve, negatív kritikát, ellenvéleményt megfogalmazva. Pedig igen sokan látták, s amint említettem, szégyenszemre lájkolták is.

A közvetlen környezetemben a következő tapasztaltam: vagy nem merte elhinni a magyar, hogy jól érti, ami oda van írva a szeme elé, vagy elborult az agya, és kurvaanyázott maga elé. Szalonképesen vagy bárhogy reagálni, de reagálni, kiállni, és jelezni, hogy ez nem elfogadható, azt már nem.

Nos, én azt gondoltam akkor és gondolom most is, van az a helyzet, ami mellett ott és akkor nem megyünk el szó nélkül. És ez most egy ilyen helyzet volt.

Első reakcióként – a vita angolul folyt, hisz a multinacionális cégnél ez a közös nyelv - csak annyit írtam a poszthoz megjegyzésként, hogy Mátyás nem volt román, mindenki tudja. Amikor lett pár percem ebédidőben, kiegészítettem azzal, hogy bárki a legalapvetőbb történelmi ismeretek birtokában tudja, Mátyás magyar volt, Kolozsváron született, Erdélyben, amely a Magyar Királyság szerves része volt mintegy ezer éven át. Romániának pedig lehetne több önérzete és propagálhatná a saját történelmét, kulturális örökségét, nemzeti hőseit, ahelyett, hogy olyan hamis mítoszokat farigcsálna, mint az agyafúrt dákó-román kontinuitás-elmélet, vagy meghamisítaná, átírná a történelmet, és más nemzetek hőseit lopkodná el. Ez kontraproduktív, és nevetség tárgyává tesz egy nagy nemzetet.

A felháborodott magyarok a környezetemben „gratuláltak”, megköszönték, hogy a nevükben is kiálltam, nem hagytam annyiban a dolgot, mert ők annyira kiborultak, hogy nem is tudnának szalonképesen reagálni egy ilyen bejegyzésre satöbbi, satöbbi.

A válasz nem váratott sokat magára. A román kolléga szerint mindkét nemzet ugyanazt csinálja: megpróbálja megteremteni a saját hőseit, amelynek eszköze, sajnos az is, mit tanítanak az iskolai történelem órákon. De kit érdekel, hogy Mátyás román vagy magyar, fekete vagy fehér, a lényeg a történelemben játszott szerepe, nem?

Nos, a dolog nem ilyen egyszerű. Következő hozzászólásomban megírtam a kollégának, hogy a fentiekben nincs igaza, ne próbáljunk úgy tenni, mintha az a tendencia, amit Romániában láthatunk, általános és mindenkire érvényes lenne. Magyarország büszke a történelmére és arra, amit a világnak adott, s nem követel magának olyat, ami a másé. Vagy lát esetleg ellenpéldát? A bejegyzése pedig méltatlan és teljes tudatlanságról árulkodik. Nehéz ezt megszokni. J

Továbbra is a nagy csend honolt a magyar oldalon, a román oldal viszont beindult. Mátyás király márpedig román volt és lesz - írta egyikük. Egy másik román hozzászóló szerint viszont én gyűlölködöm egy román személlyel szemben, és szerinte az olyan emberek miatt, mint jómagam, akik a gyűlöletüket történelembe csomagolják (!), állnak elő olyan szituációk a világban, mint a jelenlegi törökországi események (nem részletezte, melyekre gondol éppen), a feketékkel szembeni rasszizmus vagy az antiszemitizmus. Indulatait kilehelve pedig bölcsességet és belső békét kívánt nekem.

Hosszasan gondolkodtam, reagáljak-e még erre. Hiszen amit kellett, megtettem. Nem mentem el egy nyíltan provokatív, egész magyarságot lealacsonyító megnyilvánulás mellett.

Kis gondolkodás után mégis hozzáfűztem: létezik ok és okozat, én az eredeti posztra reagáltam, amely teljes gyűlöletet, lealacsonyítást és tudatlanságot mutat irányunkba román oldalról. Ne kalandozzunk el az eredeti témától olyan irányba (diszkrimináció, rasszizmus stb.), amely nem tartozik ide. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ezek a címkék bármilyen beszélgetés során bevethetők abból a célból, hogy az ellenvélemény képviselőjét lejárassák és diszkvalifikálják.

Ezután síri csönd és hullaszag. 

A fényképhez fűzött eredeti szöveg végül megváltozott a következőre: Akkor csak élvezzük ezt a gyönyörű képet!

Nem gondolom, hogy minden provokációnak habzó szájjal fel kell ülni. Azonban vannak helyzetek, amelyet egy magára valamit is adó nép, nemzet tagjaival nem lehet megcsinálni. Nem lehet úgy lenyomni a torkukon egy őket és történelmüket lealacsonyító, aljas és hazug kijelentést, hogy még meg is köszönjék azt.