Meghallok egy dallamot, ami kedves nekem és azonnal feltörnek az emlékek. Minden, ami ahhoz a dalhoz kötődik. Peregnek előttem a képek és mosolygok. Aztán arra gondolok, hogy bár a floppy után jött a CD, a DVD, a pendrive és az SSD, a legjobb memóriatároló mégis maga a zene. Semmi nem tudja olyan tűpontosan visszaadni, hogy hogyan éreztem magam életem meghatározó pillanataiban, mint az ezekhez a pillanatokhoz kapcsolódó dallamok.
Ismeritek azt, amikor zene szól a fejetekben? Konkrétan egész dalok, albumok, sokszor kiirthatatlanul. Ezt a jelenséget dallamtapadásnak hívják. Gyakorlatilag így élem az egész életemet. Több terrabájtnyi zene van a fejemben, hangról hangra, szóról szóra. Imádom, hogy az én fejemben soha nincs csend, mert valamilyen zene mindig szól.
Az első nagy kedvencem Görbe Nóra volt, vagyis Linda, a sorozatból. Az első iskolanap örömére megkaptam a Zöld öv című kazettáját, meg két másikat a MODERN TALKING-tól, akik szintén nagy kedvenceim voltak. A húgommal órákig tudtunk azon veszekedni, hogy “a szőke vagy a barna”. De akkoriban ki nem? :) Később nagyon szerettem Szandit és Pintácsi Vikit, Delhusa Gjont és a Manhattant. A Pintácsi lányokat ma is nagyon kedvelem, konkrétan Viki szerintem az ország egyik legtehetségesebb énekesnője. És nemcsak az éneklésben tehetséges.
Amikor 16-17 éves lettem, akkor szerettem meg Robert Miles zenéjét, akinek három nagy slágere volt, azután visszavonult a nagyipari zenéléstől. Kevesen tudják, de a legjobb dalait ezt követően alkotta. A mai napig imádom, nincs olyan meghatározó pillanata az életemnek, amiben ne lett volna jelen a zenéje. Ha vidám voltam vagy szomorú, mindig az ő dalait hallgattam. A héten kaptam a szomorú hírt, hogy nagyon fiatalon, 47 évesen elhunyt. Úgy zokogtam, mintha egy közeli rokonom halt volna meg. Mert ő számomra nem egy idegen volt. A zenéje a lelkének lenyomata, az pedig - ezek szerint - gyönyörű volt. Felfoghatatlan, hogy ilyen fiatalon ment el. Az élet néha iszonyúan igazságtalan.
ANASTACIA és Madonna dalait a bennük jelen lévő női őserő miatt szeretem nagyon, az All Saints-t pedig mindig is a legmenőbb lánybandának tartottam, bár a Sugababes is nagyon ott van. A Unique dalait is évek óta töretlenül hallgatom és szeretem. Nagy kedvencem volt még a Savage Garden, meg úgy általában a ‘90-es évek eurodance-eurotrance irányzata. Ha egyszer esküvőm lesz - hátha! - akkor biztos, hogy ott nem lesz szinti meg mulatós. Berakok egy reggelig tartó 90-es évek mixet és nyomjuk hajnalig. Néhány éve viszont végre sikerült a rockzenét is megszeretnem! Imádom a Hungarica, az Ismerős Arcok és az Ezüst-Patak zenéjét ebből a rockosabb vonalból. Mostanában kezdem felfedezni a popzene új tehetségeit is : a Margaret Island, a WellHello, a Halott Pénz dalait. Meglepően jók. Emellett örök kedvencem a páratlanul gazdag magyar NÉPZENE. Bármilyen feldolgozásban átütő ereje van.
Az a helyzet, hogy én nem nagyon jártam soha diszkóba, klubba. Inkább az élő koncerteket szerettem. Nekem az a szórakozás. Én ott töltődöm fel. És ha visszaemlékszem életem legszebb pillanataira és a kedvenc dalaimra, hálát adok értük Istennek. Hálát, hogy hallhatom, hogy megélhetem. Ennél nagyobb csoda nincs is.
(Cikkünk 2017. május 13-án jelent meg.)
