Tízéves voltam, amikor volt egy súlyos autóbalesetem: elütött egy IFA. Az a fajta, ami sárga színben létezett és daru volt a tetején. Zúzódásaim voltak a testemen, a lábamon, az agyamban. Mégis, nagyon hamar fel akartam épülni és meg is tettem mindent, ami tőlem telt. Az orvosok és a nővérek a csodájára jártak az erőmnek. Nem tudták, mi motivált. De én nagyon jól tudtam. Anyánk várandós volt, én pedig mindenképpen meg akartam gyógyulni, mire a kisbaba megszületik.

Gyönyörű kishúgom lett. A negyedik lánytestvér. Ahogy cseperedett, mindenhová magammal cipeltem: koncertekre, társaságba. Ugyanolyan színűre lakkoztam a kis mini körmeit, mint az enyémet: zöldre, kékre, lilára. Mindenki szerette, mert elbűvölő, mosolygós, kedves kislány volt. Nemcsak a nővére voltam. Annál sokkal több. A kis cuki lányból gyönyörű, okos és hihetetlenül erős felnőtt nő lett. És még mindig cuki. És most úgy döntött, hogy elhagyja ezt a sokszor fullasztó, élhetetlen országot és idegen földön próbál meg boldogulni.

Én pedig tehetetlen dühömben ordítani tudnék. Mert ha pusztán “kalandvágyból” menne el, nem fájna ennyire. De nem azért megy. Hanem mert itt nem jut semmire. Mert dolgozik napi 8-10 órát és kilátása sincs arra, hogy majd lakást vesz, hiszen a családunkban nincs jelzáloggal terhelhető ingatlan, így esélye sincs. És az albérlet legalább a fele fizetését elviszi, pedig a város szélén lakik, ahol nem annyira magasak az árak, mint például a belvárosban. A maradék pénzből pedig igencsak meg kell gondolnia, mire költ, mert a gondtalan, vagy legalábbis élhető élethez kevés a maradék pénz. Pedig nem keres rosszul és hitelt sem fizet. Ma Magyarországon egy tisztességes, dolgozó ember így él. És akkor még nem beszéltünk a képzetlen, vidéki emberekről, vagy éppen a devizahitelben fuldoklókról: az ő életük valóban egy túlélőshow.

Megértem, hogy elege lett. Talán, ha most lennék 10 évvel fiatalabb, én is elgondolkodnék azon, hogy egy másik országban éljek. Mert én is dolgozom, évek óta, tisztességesen, mégis azt érzem, hogy nem jutok előre. Hogy nincs perspektíva. Pedig olyan gyönyörű, gazdag országban élünk! A földek, a vizek, a levegő, a növények, az állatok, a tájak, a hegyek, a síkságok… Istenem, mennyire gyönyörű! Az emberek pedig kitartóak, leleményesek, türelmesek (olykor túlságosan is). Nem kellene hozzá sok, hogy úgy élhessünk, mint a szomszédos Ausztriában. Még akkor is, ha ők történelmileg kedvezőbb helyzetben voltak, mint mi. A most, az most van - és a jelenlegi helyzetben, a jelen adottságainkból igenis ki lehetne hozni valami hasonlót. És akkor senkinek eszébe sem jutna elmenni. Hacsak tényleg nem kalandvágyból.

Engem eddig megkímélt a mai magyar valóság abból a szempontból, hogy nem sok barátom és családtagom ment el külföldre. Ma, amikor nagyon sok nagymama csak Skype-on látja az unokáit, amikor családok élnek apa nélkül, mert a családfő külföldön kénytelen dolgozni, a családi ágy helyett tömegszálláson aludni, a gyerekeit csak háromhavonta látni - én “csak” két barátomat és az unokahúgomat vesztettem el emiatt. Igen, elvesztettem őket, hiszen bár a közösségi oldal meg a csevegőprogram létezik, hosszú távon mégsem megoldás a kapcsolatok fenntartására.

És most rettegek. Mert tudom, mennyire fog hiányozni a kis puhi, mindig mosolygós húgocskám, milyen rossz lesz, hogy nem ölelhetem meg, nem mehetünk el moziba, koncertre együtt. És tudom, hogy nem lehetek mellette, ha valami baja lesz. De ez az ő élete, nem tarthatom vissza, nem dönthetek helyette. Nem tehetek mást, mint elfogadom és megértem a döntését. És közben dühöngök. Mert tíz évvel idősebb vagyok nála: az én felelősségem is, hogy ez az ország ilyen élhetetlenné vált.

Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy hamarosan egy élhetőbb, boldogabb országba jöhessen haza. Ő és mindenki, aki elment. Mert hazánk csak egy van - és a haza nem egyenlő azokkal az emberekkel, akik ilyen helyzetet teremtettek nekünk. Miért ne teremthetnénk egy új, jobb heyzetet? Én hiszek ebben. Rendületlenül.