Török Sophie: Napfürdő 

Addig bámultam hunyt szemmel

az égető napba, mig pupillám

két sötétkék gyöngyként keringett

fejemben s felvert gondolataim

aranykásába bódultan feledték

nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt

s vakon zsongtak szemeim bibor

födelük alatt - mégis láttam

és jártam, sugárlábakon jártam

s aranytenger hárfacsobogása

öntözte légies káprázatomat.

Jártam, röpültem! ez a világ

nem volt sehol, csak bennem volt!

csak nekem ragyogtak tündöklő

dombjai. Hangok szikráztak bennem

mint gyémánt, s vak szemem mögül

a világ zengő fényekkel adott hirt

végtelenről és örökkévalóságról...

És ember, ember aranyos partjaimon

ember nem volt egyetlenegy se.