Erdélyi József: Nő és táj

Szép nő s idegen ül velem

szemben és lopva figyelem,

míg fut velünk a villamos

a parton, mit a Duna mos.

Szép és beburkolt, ám hamar

levetkezik. - Mit is takar

a nő, előlem, egyebet:

világot, levegő eget!...

Nézem az ismerős Dunát,

a meztelent, a hídon át,

s a nő személyét, mintha nőm

lett volna tenger mély időn.

Olykor-olykor szemembe néz

s eszméletünk egymásba vész,

mint néha meghitt-ívű híd

köti a partok íveit.

S utazunk, mint két ismerős,

ismeretségünk régi, ős, -

emberek és tájak örök

találkozása: gyönyörök!...