Kányádi Sándor: A tenger

 Nagy ember a tenger,

 nagyon nagy.

 Minden gondolat

 súlya, mélye,

 súlyosan mélyül

 hozzá mérve.

 Emberként él, emberként érez,

 nincsen fogható erejéhez.

 Láttam, hajnalban a napot

 égre emelte:

 izzott az óriás kerék,

 szinte sisteregve

 hányta tüzét a hullámokra,

 s ő, a tenger-ember, higgadtan

 a horizontra paszította.

 Aztán, mint egy nagyapó,

 fecsegett, magyarázott,

 mikor ölébe hulltak a hálás,

 ujjongó sirálysikoltások.

 Van derűje, van humora.

 Hangja némelykor nagydob,

 máskor fuvola.

 Nyugalma is emberi,

 szelíd nyugtalanság.

 Bőszült ember,

 hogyha felbosszantják.

 Ó, mennyire ember!

 Nem békül,

 csak a maga szabta renddel.

 A partja,

 amilyennek ő akarja. -

 Nem a hajókért van,

 a hajók születtek érte,

s belevész, ki másképpen remélte.