Tompa Mihály: A tél

Felhők borongnak a magas bérc tetején;

Virágok ünnepe- s az oltárok helyén

A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!

Aludjatok! - kiált a föld erőihez, -

Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!

Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halvány-lila,

Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,

S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!

Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirta-dal,

Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;

Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,

- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -

Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!

Magas tölgy lombjait letépték a szelek,

Hogy idegen földön hányatva vesszenek...

Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!

Itt a halom busong, a puszta völgy amott;

De legnagyobb érte a zúgó folyamot;

A zordon tél reá

Békót önmagából készített és rakott!