Öten vagyunk testvérek, öt lány. Gyerekkoromban nálunk nem voltak kisautók meg focilabdák. Mi bizony főleg barbiztunk. Barbi, így nevezem, szándékosan: nem Barbie®, mert nem volt pénzünk az eredetire.
Az én barbim volt a legcikibb mind közül: ócska, fröccsöntött műanyagból volt a teste, nem hajlott a lába, a feje puha gumi volt és más színű volt, mint a teste. De a legrosszabb a haja volt: csak a feje közepén volt egy centis részen, egy sorban, valami ócska, barna kóc. Viszont van egy olyan adottságom, hogy a legrosszabb dolgokból is képes vagyok csodákat létrehozni és ez már gyerekkoromban is működött. A haját levágtam és kihúztam, forró tűvel kiszurkáltam a fejét (igen, 9-10 éves gyerekként forró tűvel játszadoztam) és belefűztem fonalat a lyukakba. Kisminkeltem filctollakkal. Onnantól nekem volt a legmenőbb, földig érő hajú “rasztabarbim”. És ha ez még nem lenne elég: bármilyen maradék anyagból ruhákat fabrikáltam neki. Egész szetteket varrtam, kész divatbemutatót tudtam rendezni a ruhákból. Nem vagyok irigy, megosztottam a testvéreimmel is ezeket, de én voltam a legnagyobb barbimániás közülünk.
Később kaptam a szomszéd nénitől egy olyan babát, amit állítása szerint Amerikából szerzett és nagyon vicces dolgot tudott: ha a karját tekertem, egy külön ráépített gumi felsőrész alatt kiemelkedett a szerkezet és ezáltal megnőtt a melle. Esküszöm, soha még csak hasonlót sem láttam, hihetetlen volt. Hogy hová lett, nem tudom, elveszett vagy eltulajdonították? Még a 14. születésnapomra is barbit kértem. Az már egész menő volt, hajlott a lába és szép volt nagyon, de persze még mindig nem az eredeti, az igazi. A mai napig képes vagyok leállni egy játékboltban és hosszú percekig bámulni ezeket a ragyogó babákat, sőt, örömmel játszom is velük egy kicsit. Mindig irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akiknek több is volt az eredeti babából. Még így 30 év elteltével is hiányzik az életemből. Lehet, hogy veszek is magamnak egyet, így megkésve, ezúttal az eredetit, végre.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy ezek a babák okozzák-e, okozhatják-e a gyermeki személyiség torzulását? Valóban felelőssé tehetőek-e az étkezési zavarokért, anorexiássá teszik-e a gyerekeket? Én nem hiszek ebben, pontosabban másképp hiszek benne: szerintem, ha egy gyereknek helyén van az értékrendje, megkap otthon minden információt és ugyanakkor szeretetet, elfogadást, örömet,közös játékot, akkor eszében nem lesz sanyargatnia magát, azért, hogy olyan karcsú dereka legyen, mint a babájának. Mert pontosan tudni fogja, hogy az egy játék, ő meg egy élő ember és látni fogja a különbséget. És hát mivel szerepjátékozzon az ember lánya, ha nem a földkerekség legmenőbb babájával?
Az is igaz, hogy vannak már DVD-n kapható mesék, Barbie® főszereplésével. Ezekben minden rózsaszín és affektálva beszélnek. A múltkor volt három kislány a buszon, akik ugyanezt az affektálós stílust vették át és hosszú megállókon keresztül affektáltak egymással. Az azért egy kicsit erős volt. Akkor nagyon szerettem volna a Barbie-t, meg az összes DVD-t, meg ezt az egész jelenséget kilőni az űrbe, mert ezt az emelt hangon való vonyítást, hozzá a mesterkélt kacajjal három nyolcévestől ilyen töményen hallgatni embert próbáló feladat, még úgy is, hogy négy kishúg mellett nőttem fel. De maradtam a békés megoldásnál, bedugtam a fülem és hallgattam inkább az István, a királyt. :)
Szóval: értékrend. El kell magyarázni a gyereknek, hogy amit lát, az nem a valóság, nem ilyen egy igazi ember. De attól még játéknak szerintem nagyon menő. És így nem fognak majd elérhetetlen vékonyságú derékról álmodozni. De a közös játék és a menőség élménye miért ne járna nekik? :)
(Cikkünk 2017. november 9-én jelent meg.)
