Ha behunyom a szemem, s semmilyen más zavaró tényező (értsd: az elme szabad áramlását befolyásoló egyéb illat, szag) nem áll fenn, a mai napig fel tudom idézni serdülőkorom első golyós dezodorját. Sötétlila, duci üvegben egy Frottee nevezetű illatszer volt. Mikor édesanyám először karon fogott, s elvitt a drogériába, mert úgy ítélte meg, bizony hónaljtájon kicsit „orrnehéz” vagyok, hosszas keresgélés után a fenti illatosító mellett döntöttem. Imádtam. Évekig azt használtam, míg ki nem vonták a forgalomból.

Nagyon sajnáltam, s nem értettem. Mert a deócsalád többi tagja ugyanúgy hozzáférhető volt, ezt az egyet kivéve. Hiába keresgéltük dollárboltban, osztrák Kauflandokban később, soha többé nem tudtam hozzájutni. Kamaszkorom egyik emblematikus tartozékát vesztettem el vele.

Később, egyetemistaként kaptam egy Kookai márkájú, citromsárga parfümöt. Ahogy először megszagoltam, úgy éreztem, az élet kárpótolt az egykori Frottee-ért. Imádtam. Úgy őriztem a 100ml-s üveg minden cseppjét, mintha aranyesszenciát dédelgetnék. Aztán egyik nap nem találtam a kollégiumi szobám piperepolcán. Tekintve, hogy a későbbi férjemmel éltem „egy háztartásban” (némi eufemizmus persze háztartásként definiálni egy 2x3 méteres szobát), biztosra vehettem, hogy nem a szobatársam nyúlta le. Hanem a „szemesemálljól” takarítónő, Évike. Persze jó néhányszor rákérdeztem nála a következő napokban, de bőszen tagadott. Mivel bizonyítani nem tudtam, ráhagytam. Még sikerült beszereznem egy 25 ml-s üvegcsével (egyetemi ösztöndíjból nagyobbra nem futotta), de rövidesen ezt is kivonták a forgalomból, állatkísérletek használata miatt. Azóta sem találtam olyan igazán hozzám illő kedvencet.

Egy felénk kúszó illat emlékek egész sorát képes felidézni.

A lábszaggal keveredő hyposzag bármikor előhívja az általános iskolai nyolc évet.

Egy lehúzott redőny mögötti, hűvös tisztaszoba a nagyszülői ház csodás nyarait idézi, mikor a hideg dunyhára dőlve faltam, csak faltam egyik könyvet a másik után.

A kelkáposztafőzelék semmi máshoz nem fogható szaga (bár étel, muszáj szagnak neveznem) az óbudai panellakásban eltöltött kilenc évünkre emlékeztet. Mindig kelkáposzta- és ázott kutyaszag terjengett a lépcsőházban, amit akkoriban nehezen viseltem, de manapság, ha bárhol megérzem valamelyiket, az első saját otthonunk iránti nosztalgia fog el.

Néhány napja kiléptem a kertünk kapuján az utcára, haladtam a járdán hosszú métereket, mikor beugrott egy emlék egykori óvodámról. De olyan erősen, mintha ott feküdnék az összecsukható kiságyon ebéd után, hallgatnám a nyitott ablakon beszűrődő fák susogását, s gondolkodnék, ahogy mindig tettem, míg a csoporttársaim aludtak. Azt éreztem, hogy boldog vagyok, de nem értettem, miért tört rám ilyen elemi erővel az érzés. Aztán figyelni kezdtem. A fák susogtak, meleg volt, s hamarosan tudatosult bennem, hogy ami az élményt felidézte, nem más, mint az hársfasor, mely a budai utcán húzódik végig, ugyanúgy, ahogy egykor Szekszárdon, az óvoda kertjében volt.

Emlékszem édesanyám és édesapám jellegzetes illatára, melyet a parfümjükkel keveredett „testszag” alkotott, s a mai napig megnyugszom, ahogy belépek a lakásuk (egykori otthonom) ajtaján. De imádom a férjem és a kisfiam izzadtságát is (persze, ha nem penetráns). Mert az orrom jelzi, hogy az enyéim, a családom, a biztonságom, az otthonom ők is.

És hogy miért is van ez?

Az orrunkban kb. 3-4 négyzetméternyi szaglóhám található, kb. 5 millió receptorsejttel, melyek közvetlen összeköttetésben vannak az agy limbikus rendszerével, amely az érzéseinket is tároló hosszú távú memória helye. Az orvostudomány szerint nagyjából 10 000 különböző illatot/szagot tudunk megkülönböztetni.

Izgalmas kísérlet lenne, de mindenképpen működőképes, hogy kizárólag illatok segítségével állítsuk fel eddigi életünk krónikáját. Én szívesen beneveznék egy ilyen csodára, ahol mindentudó guruk eddigi 37 évem jelentős állomásainak illatait felvonultatva visszavezetnének az úton. Szagot fognék, az biztos, s talán jobban megérteném, miért pont az lettem, s miért pont így, aki most vagyok.