Köszi 2016-nak, hogy gyermekkorom ikonikus (vagy csak valamiért emblematikus) figurái közül sokan szombaton ünneplik a születésnapjukat. Így révedezhetek egy kicsit visszafelé, ahogy tettem a múlt héten Sandokannal. Ma sincs ez másként, mert Richard Dean Anderson ma 65 éves. Konfetti, pezsgőbuborék, hepibörzdéj!

És hogy ki is RDA? Hát MacGyveeer! Tudjátok, az a fószer, aki a konfettiből és pezsgőbuborékból lazán építene egy hepibörzdéjt éneklő űrhajót. Mert ő a legtalálékonyabb titkosügynök kerek e világon. Amíg James Bond szmokingban rázza, nem keveri, és felcsípi az aktuálisan hipermenő fruskát, addig Mac örök barát svájci bicskájával és ragasztószalagjával a legcudarabb csávából is kihúzza magát. Én meg kis Övegesprof-kezdeményként frankón benyaltam, hogy van olyan ember a Földön, aki két hajszálból meg az inggombjából képes olyan parittyát fabrikálni, mellyel lazán leszed egy vadászrepülőt. Richardot azóta jócskán megtépázta az élet meg a tekintélyes mennyiségű pezsgőbuborék, de én csak a szépre emlékezem.

Ahogy emlékezem ám még másokra is.

Például David Hasselhoffra Michael Knight-ként meg az ő Kittjére. Hát az elképesztő élmény volt, mikor a mi Trabantos, Wartburgos, kétütemű életünkbe egyszer csak berobbant egy beszélő kocsi, amiben minden volt: jótanács, csípőfogó, bombanő és világmegmentő készlet is. Szinte hisztérikusan kerestem minden vásári árusnál azt az órát, amivel majd én is kapcsolatba kerülhetek a családi Dacia-val, de sehol nem leltem. Hasselhoff sem akkor, sem azóta nem tudott lázba hozni, de a fekete gördülő csoda minden szombaton a képernyő elé szegezett.

És hogy ki(k)ért voltam oda? Na, ez izgibb lista, ugye?

Hát ott volt a TJ Hooker című bűnügyi sorozat Romanoja. Tegye fel a kezét, akinek nem volt a lányszobája falán Romano-poszter! Nincs kézerdő a magasban, lefogadom. Az amerikai rendőregyenruhába bújtatott Adrian Zmed maga volt a csitrik jövőképe. Az enyém is. Az a jólfésültség, fess termet, az átható tekintet! – minden egyes alkalommal úgy éreztem, nekem kacsint, engem vár, s ha kell, én bizony egy slukkra kiiszom a köztünk lévő óceánt, s többé senki és semmi nem választhat el egymástól.

Csak Don Johnson. Igen. Miami Vice, újabb nyomozó. Igaz, ő lazábbra vette a figurát és a tónusokat – világos sportzakó, világos haj, kék szem -, ami nem is az esetem, ráadásul Don már akkor is az apám lehetett volna, de… De szerintem az amerikai színészeknek van „gyerehozzámfeleségülnézés” tantárgyuk, mert én mindahányszor kész voltam, ha Sonny Crockett hosszan elmélázva kipillantott a kétdimenzióból.

És tudom, hogy szánalmas, ami most jön, de valóban igazak lehetnek azok a kutatások, melyek szerint a nők az egyenruhára, tekintélyre és legyőzhetetlenség látszatára csettintenek, mert ott volt még a San Francisco utcáin, melyben Michael Douglas mint Steve Keller nyomozó hajtotta a rosszfiúkat. Douglas volt akkoriban a nonplusultra, a hérosz, a mindenegyben. Igaz, akinek Spartacus az apja, az tudhat valamit! Még arra is képes voltam, hogy a tévéújságból kivágjam a képét és a bérletigazolványomban hurcibáljam magammal. Erre egyébként sem addig, sem azóta nem vetemedtem senkivel kapcsolatban. Mentségemre szóljon, hogy ezen sorozatok és főszereplők előtt csak a Derrick volt (na jó, Harry nyomozó középsős koromban kicsit megdobogtatta a szívem) meg Bodrogi Gyula a Lindában. Még jó, hogy a romantikára éhes kiskamaszlélek úgy vetette rá magát ezekre a félistenekre, mint hiperaktív macska a hímzőcérnára!

De vissza a Földre és 2016-ba! Most, hogy erre az írásra készültem, azért utána néztem, mi lett az én egykori hőseimmel. Kíváncsi voltam, vajon csak az én tekintetem lett-e kicsit komolyabb és az én ajkam körül keletkeztek-e szarkalábak az elmúlt 25 évben. Hát nem. Szerencsére nem. Rajongásom egykori tárgyai ma már simán beférnének a Jurassic Parkba, s elhűlve tapasztalom, hogy pohos, trottyos papikká szelídült valamennyi.

És ezen már sem MacGyver svájci bicskája, sem más szikéje nem segíthet. Agyő, nagy Ők! Én leléptem.

(Az írás 2016. január 23-án jelent meg.)