Igen kicsi voltam, óvodás tündérlányka, s semmire sem vágytam jobban, mint egy Sandokanos pólóra. Az az igazság, hogy vágytam volna én Sandokanra is, mert már akkor is nőből voltam, genetikailag vonzódtam a csillagszemű juhászokhoz vagy kalózokhoz, az most tök mindegy. De Sandokan nem lett. Csak a szeplős Peti és a kövérkés Jancsi csapta nekem a szelet az oviban, ja, meg egyszer odajött a Józsi is, aki állítólag megbeszélte a Gergővel, hogyha felnőnek, meg fognak verni. Szerintem más mozgatta a fantáziájukat, nem a verés, de ötévesen az ember fia nem tud különbséget tenni ingerenciák között. Különösebben nem rázott meg a bejelentésük, úgy voltam vele, ha a verésnek meg kell lenni, akkor meg kell lenni, de míg felnövünk, talán akad néhány erős évem, hogy felkészüljek.

No, de vissza Sandokanhoz! Nem vagyok benne biztos, hogy volt türelmem mindannyiszor végignézni a maláj tigris fordulatos kalandjait nagyszüleim fekete-fehér képcsövesén, de az a perzselő tekintet bizony színt vitt a Petis-Józsis-szeplős-verekedős mindennapjaimba.

Mert a nőknek igenis szükségük van héroszokra. Már ötévesen is. Szükségünk van hősökre, akik az igazságért harcolnak, akik egyedül vannak, vagy maroknyian, de inuk szakadtáig küzdenek a gaz bitorlókkal a népükért, az elvett nemesi rangjukért és életük szerelméért. És a Kabir Bedi által megszemélyesített Sandokan ilyen volt. Ő volt a szocializmus Szulejmánja. Kihaltak az utcák, ha kezdődött a soron következő epizód, mert nagymamik, anyukák és kislányok egyként tapadtak a képernyőre, hogy Lady Marianna helyébe képzeljék magukat. A nagypapik meg kénytelenek voltak maguknak megmelegíteni a vacsorát. Az apukák feladata pedig a Sandokanos póló beszerzése volt.

Nem tudom, az enyém honnan lett. Lehet, hogy édesapám lőtte a búcsúi céllövöldében. Talán. Arra emlékszem, hogy piros volt, fehér szegéllyel, Kabir Bedi pedig feketén és magabiztosan vigyorgott a hasamon. Úgy éreztem, 10 centivel magasabb vagyok és különleges, ha viseltem. És nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen minden gyereknek volt Sandokanos pólója. Ez volt nekünk az átkosban a „szelep”, a szüleinknek meg Hofi.

Aztán felnőttem. A Sandokanos póló nem nőtt velem, elhagytam valahol félúton. Ahogy Kabir Bedi csillagszemét is. Egy időben jobban foglalkoztattak a szeplős Petikékből lett Petik és Józsik, a kézzelfogható, magyar ugaron tenyésző hősök.

Jól döntöttem. Mert Kabir Bedi meg megöregedett. De nem méltósággal. Manapság úgy fest, mintha egy vak elsőéves orvostanhallgató koromsötétben botoxolta volna tartósra. Értem én a törekvést: egy maláj herceg nem lehet megereszkedett, trottyos, pohos, de engem már nem kavar fel.

Isten éltessen ma, Kabir Bedi, de már nem mennék tűzbe, ha vezetsz…