Véresre törte a túrabakancs a sarkam. Próbáltam nem törődni vele. Ahogy kiszálltam a kisbuszból, űzött a mehetnék. Róttam a kilométereket, éreztem, ahogy a vadiúj cipő habzsolja a bőrt az achillesemen, de csak a Somlyó-hegyre özönlő emberáradatot láttam. Úgy értem a Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó közti nyeregbe, mint az a sok színes cigányasszony, akik a zarándokút szélén, mellükön legkisebb gyermekükkel koldultak – sántán. De tele hittel, várakozással.

Életemben először jártam a csíksomlyói búcsúban. 2012-ben mennem kellett. Dolgom volt a Szűzanyával. Kérdéseimre válaszokat vártam. De vágytam a kollektív szívdobbanásra is. Hogy végre személyesen élhessem át, amit az elmúlt években sóvárogva néztem a tévén keresztül: a Szentlélek kiáradását, az együvé tartozás boldog biztonságát.

Lehet, hogy szentimentálisnak tűnik, amit írok, s érzelgősnek is hathat, a hitetlenek, szkeptikusok, mában élők meg jól kikacagnak érte, de: ott fent, a Nyeregben valóban úgy éreztem, hogy a magyarok istene közöttünk van, s több ezer honfitársammal határokon innen és túl egyek vagyunk. Biztos voltam benne, ha az Ég leszakadni készülne, mi akkor és ott megtámasztjuk. Azért gyűltünk össze oly sokan Csíksomlyón, hogy megnyugvást találjunk, hogy a hétköznapok támadásai, a kilátástalannak tűnő küzdelem közepette ősi földünkön reményt merítsünk egymásból, a múltból, s hitet kapjunk a jövőhöz.

Nagyon akartam a töltődést, nagyon akartam az utat, s választ is kaptam a lelkemet feszítő kérdésekre. A hegyről szinte repültem lefelé, mit sem törődtem azzal, hogy már nincs ép bőrfelület a sarkaimon. A csíksomlyói templomba nem fértünk be az emberáradattól, így nem láttam a híresen csodás Babba Máriát.

Egy évvel később, 2013 nyarán családostul kerekedtünk fel Erdélyország felé, s a szüleimet is elvittük Csíksomlyóra. Ők akkor jártak először Székelyföldön. A kicsi templom nyitva volt, s az oltárnál mindannyian imádkozhattunk a Szűzanyához. Édesanyám sírva, édesapám megrendülve jött ki a templomból. Ahogy a gyermekem is elcsendesedett. Akkor hatéves, apró kezecskéit összekulcsolva nézett a szoborra és némán formálta a szavakat. Mindannyian hálát adtunk, kértünk, s azóta jócskán kaptunk is. Az élettől, egymástól, Babba Mária közbenjárásával.

Most, pünkösd idején érzékenyebbek vagyunk minden rezdülésre, hisz épp a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. De Csíksomlyótól Csíksomlyóig, pünkösdtől pünkösdig sem szabad felednünk: mindenért, amink van, köszönettel tartozunk. Babba Máriának, saját magunknak és egymásnak.