Sokszor van, hogy motoszkál valami belül. És ami motoszkál, annak ki is kell jönnie, különben szétfeszít. Érzi az ember, amikor nem kínlódva ír, nem erőszakkal körmöl cikket, hogy most valaminek meg kell születnie, terápiás jelleggel.

Írtam már arról (ITT), hogy a gyűlölet mérgez, s én nem szeretnék gyűlölni. Nem azért, mert zsákutca, mert sehova sem vezet, mert „aki a saját szemében a gerendát sem…”

Hanem azért, mert tényleg mérgez, mert NEKEM nem tesz jót. Mert megbetegít, frusztrálttá tesz, ráadásul tényleg kapufa. Mit érek el vele? Ha nem építek, akkor miért rombolok?

Mégis, mégis úgy érzem, van egy pont, amikor meg kell szólalni. Amikor megint – sokadszor – reflektálni kell a világra, a benne zajló történésekre, s arra, ahogyan az emberek lereagálják a mindenfélét.

Néhány hónapja a barátainkkal vacsoráztunk. Tízen voltunk, szépen felöltözve, jó borokat kortyolgatva, kellemes társaságban. És a világ folyásáról, múltról, jelenről, jövőről cseréltünk eszmét. A társaság egyik férfi tagja felvetett egy kérdést, mellyel egy másik barátunk nem értett egyet. Pontosabban, árnyalatokban eltért a véleménye a témafelelősétől. Vitatkozni kezdtek. Érveltek, sziporkázóan riposztoltak egymásnak, pezsgett, élt, lüktetett a párbeszéd.

Vitatkoztak. Nem veszekedtek, nem akarták megölni egymást a süteményes villával. Érveket ütköztettek, gondolkodtak, beszélgettek. Mi, többiek ámulva, élvezettel hallgattuk őket. Tanultunk, figyeltünk, mérlegeltünk. Hol egyiküknek, hol a másiknak adtunk igazat. Mert volt értelme és célja a mondandójuknak. A mai napig ezt az estét emlegetjük mindahányan, pedig eltelt azóta jó néhány hét.

Ma már nincs vitakultúra. Lassan kultúra sincs, lassan kulturált ember sincs. Vagyis aki még van, nem hallatja a hangját, mert a „virtuális süteményes villával” megöli őket a hangos és habzó szájú többség.

Nézem az internet népét, s kapkodom a levegőt. Minden napra egy gyűlölet, minden napra egy kipécézett személy vagy csoport vagy jelenség.

Hol Illés bácsi, hol a guruk, hol Schobert Norbi, hol az edzők, hol a színészek, hol a költők, hol a rohadék férfiak, hol a hülye kurvák, hol az anyák, hol a multik, hol az olimpia, hol a politikusok. Valaki elkezd uszítani, hergelni egy kiszemelt áldozat ellen, s a kiéhezett csürhe úgy veti rá magát a koncra, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Ijesztő, gyomorforgató, ráadásul sehova sem vezető.

Hát senkinek nincs működő seprűje, hogy a saját háza táját takarítgassa? Hát senki nem szól: - „Na most már aztán elég legyen?!” Senkinek nem marja a lelkét az a szint, az a színvonal, amelyen megnyilvánulnak újságírók, bloggerek, politikusok, kommentelők? Senkinek? Tényleg normális ez? Tényleg normális, hogy egy tekintélyes többségnek attól van orgazmusa, ha nyílt sebet lát? Mi a jó fene lett velünk, emberekkel? Hát hol van az igény? Az igényesség? Nem másokkal, magunkkal szemben. Mi lesz velünk így?

Ma még csak virtuálisan ölünk, holnap már előkapjuk a vadászpuskát, mert valaki görbén nézett ránk a hivatalban, vagy megvette az utolsó sajtos kiflit előlünk?

A középkorban a nyilvános kivégzés társadalmi esemény volt. A „bűnösnek mondottat” a vesztőhelyig vezető úton megköpködték, megdobálták, belerúgtak, hogy még utoljára fájjon. Hogy még érezze szánalmasságát minden apró zsigerében, mielőtt leütik a fejét. Nők ordibáltak, gyerekkel a karjukon, tinédzser suhancok vihorásztak más ember kínján.

Pont úgy, ahogy ma. Gyűlölködő cikk? 80 millió lájk. Meghurcolt ember? 100 ezer elítélő komment. Tunkolunk, mártogatunk a vérben, ürülékben, emberi gyarlóságban. Ráadásul eltartott kisujjal, azzal a büszke tudattal, hogy mi különbek vagyunk. Bezzeg ő, a szemét, a buta, a kókler, a satöbbi…

De ha olyannyira különbek lennénk, akkor elérné az ingerküszöbünket a szemét, a buta, a kókler, a satöbbi? Szokták mondani, sas nem kapkod legyek után. Mára már nem legyeket, de muslincákat is hajkurászunk. Mindenkibe belerúgunk, aki a legapróbb hibát véti. Vagy akiről valaki azt mondja, támadás, rohamra, ma őt kell gyűlölni. Csak ahogy ma ő, holnap te. Aztán én. Mindenki sorra kerül.

Félreértés ne essék: kritikát meg lehet és kell is fogalmazni. Lehet érvelni adott vélemény mellett és ellen. Még indulatosnak is ér lenni. De nem mindjárt a fejét venni, felnégyelni, írmagját is kiirtani a másiknak szavakkal.  

Nem férünk el ezen a planétán ennyien? Nem virágozhat minden virág? Igen, még a szemét is, a buta, a kókler, a hülye, a nagyképű, a beszűkült, a satöbbi is… Nem férnek el? Mi dolgunk velük? Miért nem lehet tudomást sem venni azokról, akiket állítólag megvetünk? Vagy nagyvonalúan mosolyogni rajtuk. Magunkban. Szegény hülye…

A címben foglalt mondatot az Ismerős Arcok zenekartól vettem kölcsön. A Játsszuk el című dalban hangzik el. Meg még az is: „Ahogyan él, a végén úgy marad egyedül, s nem lesz már semmi, mit szeretne legbelül”. Merthogy ezt teszi a gyűlölet. Kilúgoz, mielőtt kinyír.