Az milyen, amikor csak ülsz, és firkálod egy lapra, hogy „hiányzol”? Amikor századszor nyomod be ugyanazt a dalt, amitől tudod, hogy sírni fogsz, és éjjel megint róla álmodsz, pedig nem akarod.

Aztán rájössz, hogy annyira felesleges, és mégis annyira nagyon kell... Mert már nincs kinek elküldeni a papírlapot. Nincs kivel együtt hallgatni a dalt. Mert nem volt Facebook, se Insta, de Twitter se, amikor elment. Nem maradt egy kép, egy oldal, ahol emlékek vannak. Nem voltak közös szelfik, szerelmes üzenetek a cseten.

De ott nagyon benn megmaradt, egy életre megmaradt. A kép, a hang, az illat. És néha elő tudod csalogatni, akármilyen régen is volt minden. Egy éjszakára, vagy többre. Talán egy életre.

Mert ha van másik, következő élet, akkor lehet, hogy boldog leszel megint, úgy, ahogy addig a napig voltál.

És ezért megengeded magadnak a luxust, hogy sírj, hogy beleüvöltsd abba a rohadt párnába, hogy hiányzol! Megengeded magadnak a boldogtalanságot egy percre, tízre, egy éjszakára. Engeded, hogy az egész, erővel és erősen felépített életed romjaira hulljon, potyogjanak a cserepek, zuhanjanak a téglák. Megengeded magadnak, hogy minden önérzeted messzire takarítsd. Mert ez jár. Jár, cserébe a válasz nélkül hagyott papírcetlikért.

Aztán jön egy új nap, felébredsz az álmokkal teli éjszaka után, és mosolyogva újraépíted a világod. Mert boldogan kell várnod a találkozást.