Gyerekkoromban mindig legyintettem az idős rokonokra, akik arra vissza tudtak emlékezni, hogy ’62 telén nyakig érő hó esett, de azt nem tudták felidézni, mit ettek aznap reggelire. Kiskamaszként nem értettem, hogy lehet oly sokszor a múltba révedni, s kellemes nosztalgiával gondolni valamire, amit akkor én avíttnak, szánalmasnak gondoltam, ahelyett, hogy a jelenben élnének, s örülnének annak, hogy a világ halad, fejlődik, s nem kell például már a patakban mosni, mert vannak erre szerkezetek.

Mostanában azonban én is azon kapom magam, hogy egyre többször felkuncogok, ha eszembe jut egy emlékfoszlány pár évtizeddel ezelőttről, pedig még negyven sem vagyok. Szilvi zenészekről szóló CIKKE a hét elején eszembe juttatta a saját egykori zenei ízlésemet, s bizony nagyon jólesett visszagondolni arra a rakás sületlenségre, melyekre rajongásom tárgyaiért képes voltam.

Mert a barátnőimmel egyetemben hülyét csináltam magamból nap mint nap, csak hogy kifejezésre juttassam – ma már meglehetősen ciki – identitásomat.

Coming out következik: a kedvenc együttesem a New Kids on the Block volt. Hű, kimondtam, bevallottam, röhögni ér! Azért jó a nosztalgia, mert összekovácsolja azokat, akik ugyanabban a korban élték át ugyanazt, s vidám perceket szerez azoknak a fiatalabbaknak, akik meg a mi leírásunk alapján válnak az élmény részesévé.

S hogy mit is jelentett „nyúkicesnek” lenni a 90-es évek elején? Fogalmam sincs. Nem tudom megfogalmazni. Talán az úttörő fiúcsapat jelenség, az újdonság varázsa bűvölt el. A tudat, hogy van öt srác, akik mögé, köré nem ácsoltak túl bonyolult ideológiát, pusztán annyi küldetésük volt, hogy a pattanásos, kövérkés tinilányok sikongassanak a koncertjeiken és plüsskutyákat dobáljanak a színpadra. Na meg annyi, hogy a jó sok kazettájuk megvásárlásával mi, kelet-közép-európai fruskák finanszírozzuk a csapattagok jólétét azokra az évekre (akár napjainkra) is, mikor ők már finnyásan kérik ki maguknak, ha valaki a „nyálfröccsentőben” való egykori részvételükről érdeklődik.

A lényeg: mi a barátnőimmel nagyon komolyan vettük a rajongói létet. Járattuk a Bravo újságot, mely minden héten tökéletes kínálatot nyújtott a sosemelég kereslethez: 230 darab NKOTB-poszter volt a szobánk falán, de nem tudtuk megunni. Volt New Kids-es matricagyűjtő albumunk, kismillió kártyanaptárunk és a fiúkat ábrázoló kitűzőink is. Márti barátnőm jobb módú volt, mint én, neki öt óriási jelvény díszelgett a Németországból hozott baseballsapkáján, nekem csak három, s a sapkámat is a vízvezeték-szerelő apukám HILTIS-s repicsomagjából örököltem. Az eredeti New Kids-kazettákat sem győzték a szüleim anyagilag, így kénytelen voltam a nagyszüleimnél töltött nyaralások alatt esedékes búcsúban beszerezni ezeket töredékáron a cigány céllövöldéstől. Ennek annyi hátránya volt, hogy az A oldal gyakran megegyezett a B oldallal, s a borítója a Popcorn magazinból lett kifénymásolva, de hát Istenem: kis pénz, kis színvonal. De legalább apukám nem kapott szívszélhűdést, mint korábban, mikor a féltve őrzött Jákó Vera-albumára felvettem egy dalválogatást a Super Channelről, s a Run DMC egyik dalába behallatszott, mikor anyukám kiment az erkélyre teregetni. Zenetörténeti pillanat volt!

Az iskolában kizárólag kapucnis pólóban, a már fent említett baseballsityakkal a fejünkön voltunk hajlandóak megjelenni. Nem kavart fel a tény, hogy a New Kids-es fiúktól meglehetősen távol állt ez a stílus; ők inkább leggingsben nyomták (Emlékeztek? La-la-la-la-la-la tonight!...). Mi reppes nyúkicesek voltunk. És akkor mi van?

Kemény idők voltak. És hosszan tartottak. Ráadásul a New Kids kinevelt olyan padavanokat, mint a Take That, a Backstreet Boys, a Westlife, az N’Sync, itthon pedig a Shygys vagy a Bizö Boys.   

A nosztalgia azért is jó, mert az az ember, akinek egészséges az önképe, tízévek távlatából már világosan látja egykori önmaga és rajongása tárgyának hiányosságait. Ma már sikítva menekülnék, ha egy férfi azzal próbálna bevágódni, hogy „We”ll be together forever” vagy „You’re my destiny”. Na ja, apám, kapcsolj át a Vad angyalról a Discoveryre inkább! De pelyhedző lelkű kamaszként képes voltam pislogás nélkül délutánokat végigülni, hátha adják valamelyik New Kids-klipet a külföldi adókon.

És a történelem ismétli önmagát. A kamasz minden korban kamasz. A kisfiam most épp a Big Time Rush- és One Direction-korszakát éli. Tanulja a bandák dalait, másolja a mozdulataikat, és naphosszat énekel. Tapasztalatból tudom, jó úton halad, ha menő akar lenni a csajoknál!

(Az írás 2016. január 30-án jelent meg.)