Van az úgy, hogy egy írás nem impresszióból születik, nem dörömböl bentről kifelé a Múzsa. Pontosabban elsőre nem. Aztán kapok egy témát, akár egy beszélgetés, akár néhány kép, akár konkrét írnivaló formájában.
Ez történt e cikk előtt is. Posza Róbert FOTÓMŰVÉSZ, Fonyód lakója és szerelmese, néhány napja küldött pár csodálatos képet a téli Balatonról. Ahogy nézegettem a szebbnél szebb felvételeket, eszembe jutott, hogy a januári tópartról én is őrzök néhány kedves emléket. Kedveset és kínosat. Na jó, mára inkább kedveset…
2000-es évek eleje: a szüleimet – jó és naiv munkásemberek lévén – behúzzák a pesti szélhámosok mindenbe, legyen az gyapjú ágyneműgarnitúra félmillióért, 1265 százalékban magyar tulajdonú vállalkozás a rövid távú siker tuti ígéretével, inox edénykészlet alig 3-szor annyiért, mint a Vasedényben, meg üdülési jog a Balatonon. Ennek lényege: egy hetes lakhatási jogot veszel magadnak pár százezerért a „magyar tengernél” gomba mód szaporodó üdülők valamelyikébe. Jogot, hogy az évből egy hetet a frissen meszelt kulipintyóban tölthess a pénzedért. Apró bibi, hogy a néhány százezerért ezt télen teheted meg, a totál holtszezonban, mikor csak a piac meg a központi ABC van nyitva, semmi más. Ha van pár milliód – ami ma is marha nagy pénz, nemhogy 2000 környékén -, az más, akkor süttetheted a hasad július közepén is, de ha kis pénz, kis pihi.
A bülbülszavú szélhámos valószínűleg hiperlehengerlő, mert az üdülési jog bizony anyuéknál landol. Az időpont január utolsó hete, akkor ejtőzhetnek Szabóék Siófokon. Persze a szüleim már a vásárlás pillanatában megbánják az aktust, de jó magyar ember nem mond nemet semmire.
Így történik, hogy ne legyen a harmadik év is kihasználatlan, én és leendő férjem, levezetendő az aktuális vizsgaidőszak fáradalmait, lecuccolnánk a januári Balatonhoz. Igen ám, de Szekszárdról nincs emberi időben buszjárat: így anyukám elfurikáz minket a tőlem örökölt kisPolskival. Van hátizsákunkban minden jó: szárazkolbász, hagyma, krumpli, ne kelljen már sokat költenünk közös életünk elején. A házi füstöltáru és lilahagyma koprodukciója auraként leng körbe bennünket, a kikeményített ingű recepciós enyhe fintorral nyugtázza érkezésünket. Kis pénz, téli üdülés…
A díszruhás makimajom aztán felsőbbrendűsége teljes tudatában – ő biztosan sosem eszik kolbászt – elvezet minket a számunkra kijelölt apartmanhoz, majd egy utolsó lesújtó pillantást vetve viharvert Adidas hátizsákunkra, magunkra hagy bennünket. A zár nagyon furcsa. Belehelyezzük a kulcsot, nem nyílik. Kihúzzuk, belenyomjuk, nem forog. Harmadszorra a kulcs beletörik a zárba. Ha azt mondom, roppant kellemetlen, nem mondok igazat. Igazi balfék toprongyoknak érezzük magunkat, de nincs mese, vissza kell baktatni a portára, kolbászostól, szégyenestől és elmondani, a kulcsnak-zárnak bizony annyi. Recepciós felhúzott szemöldökkel, eltartott kisujjal telefonál – a hátizsák tartalmának aromája a stressz okozta testmelegtől még intenzívebbé válik, már engem is zavar -, karbantartó bácsi jön, aki a szájában tartott gyufaszálat nyelvével jobbról balra tologatva nyeglén közli, a kilincset előbb fel kellett volna tolni, úgy belenyomni a kulcsot.
Ennyi pökhendiségtől már bennem is felhorgad a paraszti öntudat: mifelénk normális ajtók vannak, amelyeken még két bölcsész is be tud jutni, nem kell hozzá R2D2. És különben is, nem ingyen potyázunk itt…
Bejutva az objektumba aztán fél óráig állítgatjuk a fűtést, míg elkezd működni, nincs rezsó, csak egy mikrohullámú sütő, se távirányító a tévéhez. Kedvünk lenne az egész rátarti banda képébe vágni, hogy ugyancsak mifelénk egy konyhában van tűzhely, meg a radiátor is működik télen, de úgy döntünk, hagyjuk a kicsinyességet, inkább jól érezzük magunkat.
Így is lesz. A téli Balaton egyszerűen lenyűgöző. A hattyúk ugyanúgy ott vannak a kikötőben, mint nyáron, a jégen hosszan be lehet sétálni a közepe felé, a levegő élesen tiszta, a piacon remek a savanyúság, a néhány, helyieknek fenntartott kávézóban isteni a fekete. Üdítő a csend, gyönyörűek a színek. Tizenéve pont úgy, mint most, Posza Róbert képein.
Azóta sem voltam télen a Balatonnál, de ha behunyom a szemem és erősen koncentrálok, csodás, bensőséges élményként tér vissza az a balul induló, de remekül folytatódó egy hét a kolbászillatú, mikrós pizzás, azóta már nem is létező siófoki apartmanban. A kis pénzes kis pihi is adhat életre szóló emléket…
Posza Róbert csodálatos képei:
További munkái ITT.
