Lányok, ne kergessetek olyan ideálokat, melyek nem is léteznek!

nov. 4., 2015

Lányok, ne kergessetek olyan ideálokat, melyek nem is léteznek!

Mindig örülünk, ha olvasóink megosztják velünk a véleményüket. Az meg külön boldogság, ha férfiak ragadnak billentyűzetet, mert ez azt bizonyítja, hogy írásaink eljutnak az erősebbik nemhez is, s a „női témákról” is van véleményük. Olvasónk, Balázs a női önképet gúzsba kötő hamis ideálokról fejtette ki álláspontját. Köszönjük szépen!   

Van három típusa az embereknek, akiket „modellként” állít ki a társadalom, és akik ezért masszív gyűlöletet kapnak sokaktól: a kifutó modellek, sportmodellek és plus size modellek sztárok egyesek szemében és a megtestesült gonoszok sokakéban.

Persze, persze, mennyire gebe már az a nő ott a kifutón, meg milyen férfias az a sportmodell, semmi nőiesség nincs benne! És akkor a „teltkarcsú” (na, nem mintha lenne értelme ennek a szóösszetételnek) modellekről már ne is beszéljünk! De miről is szól ez az egész sztárolás és gyűlölet? Hát önmagunkról!

Hiszen ők MODELLEK. És mint ilyenek, nem hétköznapiak, nem „valódiak”, csak reprezentatív célt szolgálnak. Elvont, művészeti értékkel bíró műtárgyak, amiket az ember messziről csodál, eltöpreng rajtuk, majd hazamegy a hétköznapi világba.

A kifutó modellek iránti gyűlölet és féltékenység, illetve e nők démonizálásának semmi köze a modellekhez, csak azt mutatják, hogy néhány ember bizonytalan és nem érzi magát biztonságban. Mert a férfiak – néhány kivételtől eltekintve – nem a 180 centis, 50 kilós nők miatt dobbantanak otthonról. Mint ahogy nem attól lesz valaki anorexiás, hogy lát egy nőt a TV-ben, aki az. Csak épp könnyebb egy „nem létező” emberre fogni, hogy félünk attól, hogy a párunk el fog hagyni, mint ahogy könnyebb a gonosz ruhaiparra fogni azt is, hogy valaki anorexiás vagy bulímiás, ahelyett, hogy elgondolkodnánk a valódi okon.

Nagyjából ugyanez a helyzet a sportmodellekkel. Egy valamilyen szempontból ideális testet képviselnek – ismétlem – modellként. És megint: a legtöbb férfi így is tekint rájuk. Nem lesz azért hűtlen, mert a párja testzsír-százaléka meghaladja a 20%-ot, vagy ha mégis, akkor volt ott már baj ezen felül is épp elég. Persze, férfias a feje meg biztos hormont szed, de miért is érdekes ez? Hát azért, mert sokaknak kényelmetlen, hogy nekik ahhoz sincs elég motivációjuk, hogy felkeljenek a kanapéról, mások pedig egy élet munkájával úgy néznek, ki mint egy görög szobor. De senki nem szereti kimondani magáról az ítéletet, hogy lusta, így marad a „férfias” meg „hormont szed” jelző.

Plus size modellek. Na igen. Szó se róla, aki kitalálta, nagy marketingzseni volt. A nők háborognak a „tökéletes” modellek láttán? Kevesebbnek és csúnyábbnak érzik magukat attól, ha megnéznek egy divatbemutatót? Akkor adjunk nekik olyan modellt, aki „semmi veszélyt nem jelent”! Voilá!

A plus size modell nem más, mint egy kövér nő, akit nyugodt szívvel lehet szeretni, hisz senki nem irigy rá, senki nem akar rá hasonlítani. De ettől még ugyanolyan, mint a másik két típus: nem valódi. Mert ugyan ki az, aki konkrétan büszke arra, hogy elhízott? Mert ahogy az anorexia nem trendi és szexi, úgy nem trendi és szexi a koszorúér-betegség és a diabétesz sem.

Az egész arról szól, hogy végre itt egy nő, akit nem kell gyűlölni, akitől nem érzik magukat a nők gyengének, segít nekik racionalizálni, hogy „nem is olyan rossz az a kis túlsúly”, meg hogy „65 kiló alatt nem is nő csak fogpiszkáló”. Egyszerű, kényelmes és megnyugtató elhinni, hogy azok a nők természetesek. Ha pedig a fogyasztó elégedett, akkor az eladó boldog. Az meg mindegy, hogy ennek mi lesz a következménye.

Ugyanis ha az anorexiás kifutó modellektől anorexiásak lesznek a lányok, a „hormonkezelt” sportmodellektől pedig hormonokat fognak szedni, akkor a plus size modellektől milyenek lesznek?

 

 

 

Balázs

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások