Számos maratonon túl van és már 200 kilométeres távot is túrázott egyszerre Jeremcsuk István, aki egyébként vak. A vele való beszélgetésből kiderül, miért pont ezeket a sportokat választotta, hogyan birkózik meg a nem várt körülményekkel és mivel készül a különböző extrém teljesítményekre.

IgenÉlet: Látássérült vagy, mégis olyan mozgásformákat választottál, melyeket sokszor extrém körülmények között kell végezni. A természetben sokszor komoly kihívásokkal találkozik egy „ép” ember is, miért pont a túrázás és a hosszútávfutás mellett tetted le a voksodat?

Jeremcsuk István: Jó kérdés, bár szerintem nem feltétlenül a vakság miatt érdekes, hanem inkább azért, mert korábban kifejezetten utáltam futni. Egészen más jellegű sportokat űztem még gyerekként. Persze mindent kipróbáltam, amire csak lehetőségem nyílt, de akkoriban a hosszútávfutáshoz még sem fizikálisan, sem fejben nem voltam elég erős. Atletizáltam is, de csak sprinttávokat futottam, azok elég jól mentek. Emellett a küzdősportoktól kezdve, a lovagláson át a barlangászásig nagyjából mindenbe belekóstoltam, amit vakon, több-kevesebb segítséggel meg lehet oldani. Néhány évig egy kimondottan parasportágat, a csörgőlabdát, más néven goalballt is űztem, itt például elég jó kis erőnléti alapokra sikerült szert tennem, de a hosszú futásokat még ekkor sem sikerült megszeretnem. Aztán a középiskolás években már kezdtem vele barátkozni, de igazából úgy hat és fél évvel ezelőtt kattant be nálam valami. Akkoriban gyakorlatilag csak konditerembe járkáltam, és egy idő után kezdtem úgy érezni, az már kevés, kell még csinálnom valamit. A futókondim kezdetben nagyjából a nullával volt egyenértékű, de az alapok már megvoltak, így körülbelül fél év alatt sikerült eljutnom a félmaratonig. Onnantól kezdve már nem volt megállás, bár a maratonfutásra először csak két éve szántam rá magam, viszont azóta már túl vagyok öt maratonon. Vasárnap, ha minden jól megy, meglesz a hatodik is. Ami a teljesítménytúrázást illeti, az közel négy éve jött a képbe, és nagyjából ugyanazt szeretem benne, mint a futásban. Kikapcsol, eltereli a gondolataimat a problémákról, mondhatni kitisztul tőle a fejem, egy szóval jól érzem magam, jó társaságban különösen. És persze szeretek mindig újabb és újabb kihívásokat keresni, igyekszem magamhoz képest mindig jobb eredményeket elérni, növelni a távokat, vagy egy adott távon az időmet javítani.

IÉ.: Hogyan vesztetted el a látásod?

J.I.: Sokakhoz hasonlóan koraszülöttként, az inkubátorban „sikerült” megvakulnom, illetve pár hónapig még állítólag volt látásom, de arra ugye nem emlékszem, így talán nem is vesztettem el semmit. 

IÉ.: Nemcsak a körülmények, de a távok is extrémek, ha esetedben a túrázásról beszélünk.

J.I.: Az, hogy éppen mennyit megyek, nálam eléggé hangulatfüggő, van, hogy „elkap a gépszíj”, és akkor akár 100 vagy több kilométer is összejöhet egy hétvégén, de általában 20 és 50 km közötti túrákon szoktam indulni. Futásban eddig a maraton volt a leghosszabb, de nem titkolt vágyam, hogy egyszer akár egy komolyabb ultratávot is teljesítsek. A legdurvább dolog, amit eddig megcsináltam, talán az volt, amikor egy barátommal privátban végigmentünk a Kinizsi 100 útvonalán, majd ugyanezt megtettük visszafelé. Ez egyébként második próbálkozásra sikerült, elsőre a brutális időjárási körülmények miatt féltávnál, 100 km-nél fel kellett adnunk. De például a Mátrabérc teljesítménytúra is elég extrémnek számít, a maga 56 kilométeres távjával és majd 2800 m szintemelkedésével, kellően technikás terepviszonyaival, és a meglehetősen szűk, 13 órás szintidejével. Ezen a túrán szerintem jobban kikészültem, mint a százas túráimon, amiket eddig megcsináltam. Idén például nem is sikerült, de azt hiszem mindig meg fogom próbálni, ha lesz rá lehetőségem. Van eddig három Balaton-átúszásom is, azok meg talán azért számítanak egy kicsit extrémnek, mert egyikre se készültem különösen.

IÉ.: Ezeket a teljesítményeket látóként is szinte lehetetlennek tűnik elérni. Egy vak ember esetében hogyan kell elképzelni a túrázást?

J.I.: A futáshoz hasonlóan – értelemszerűen – a túrázás is kísérővel történik, a navigáció mikéntje a terepviszonyoktól függ. Egy sima, széles erdei úton vagy műúton például egymás mellett haladunk, „karolós” vagy laza, kézérintéses kontakttal, de az is előfordul, hogy radaros üzemmódra váltunk, vagyis csak simán megyek a hang után. Ha pedig szűk ösvényen kell haladnunk, akkor egymás mögött megyünk, általában úgy, hogy a túrabottal kötjük össze magunkat.

IÉ.: Így azért számos kihívással, nem várt körülményekkel kell szembenézned egy-egy túra alkalmával. Mi ad erőt ezek leküzdéséhez?

J.I.: Azt hiszem, ugyanazokkal, mint bárki másnak, csak talán egy kicsit hatványozottabban, főleg nehezebb terepen. Az időjárási viszonyok nyilván mindenkire ugyanúgy hatnak, de egy nehéz, sziklás terepen, ahol adott esetben még bedőlt fák is nehezítik a haladást, nekem egy picit lassabban megy, mint mondjuk annak, aki látja is, hogy hova lép. Persze sok múlik a kísérőn is, sőt, nagyon nem mindegy, hogyan navigálnak. Van, aki egyből ráérez a dologra, és szinte nem is kell úgymond „betanítani”, és már az első közös túrán simán megy minden. De ettől még nekem is figyelnem kell, és egy-egy nehezebb szakasz néha elég sokat ki tud venni belőlem, fejben és fizikálisan egyaránt. Ilyenkor próbálok a talán már létező rutinomra támaszkodni, holtpontoknál pedig igyekszem a korábbi eredményeimből erőt meríteni.

IÉ.: Hogy készülsz fel, főleg fejben, ezekre a kihívásokra?

J.I.: Nem egyszerű. A túrákra nem igazán készülök, pontosabban a túrákra túrákkal készülök. A versenyekre való készülés már kicsit problémásabb, főleg, ha épp nincs állandó futótársam, akivel rendszeresen tudnék edzeni. Persze a hétvégi túrák azért valamelyest szinten tartják az erőnlétemet, és ha mondjuk egy félmaratonon nem akarok feltétlenül egyéni csúcsokat döntögetni, csak szimplán lefutni, akkor akár azok is megteszik felkészülésnek. De ha komolyabb terveim vannak, akkor kell hogy legyen valaki, akivel rendszeresen tudok készülni. Ideális esetben olyas valaki, akivel nagyjából azonosak a képességeink, és akivel elég időt tudunk szánni a közös edzésekre. A mentális felkészülés ennél is nehezebb, mert bármikor, akár a verseny előtti napokban is jöhet olyasmi, ami adott esetben teljesen hazavágja az ember lelki állapotát. Igyekszem ilyenkor csak a feladatra összpontosítani, próbálok a pozitív gondolataimra koncentrálni, illetve zenével is szoktam kicsit „pörgetni” magam, különösen a futások előtt.

Sinkovics Szilvia