1956. december 4-én nők, asszonyok ezrei vonultak a budapesti Hősök terére, hogy kiállásukkal emlékezzenek az egy hónappal korábban levert magyar szabadságharc áldozataira, s emlékeztessenek arra, hogy „mindig új élet lesz a vérből”.

A toborzó felhívás a magyar anyákhoz, asszonyokhoz szól:

Manapság már/még nincs közvetlen fegyveres veszély, az elnyomás már/még nem erőszakkal zajlik. De szerintem nem vagyok egyedül az érzéssel, manapság elég gyakran, hogy mennék, futnék neki valaminek vagy valakinek, vagy csak kiráznék a gatyájából egy-két embert, kapjon már a fejéhez. Érzelemmel reagálok, indulattal, vehemensen. Persze puszta jószándékból, ezt higgye el mindenki. De nem tudok kibújni női mivoltomból.

Ugyanakkor azt is látom, nagyon nagy szükség van ránk, gondolkodó nőkre, féltő anyákra. Egyfajta kontrollcsoportként. Muszáj lenne többször és erőteljesebben hallatnunk a hangunkat. Vagy nem hallatni, csak sokan és némán kiállni egy jól látható helyre. Ezzel is jelezve, valami nem jó. Valami nem jó, de itt vagyunk, figyelünk és kérünk. A gyermekeink jövője, a családjaink védelmében és érdekében. Ezer és ezer téma, amely érzékeny női hangért kiáltana. Nem, nem az egyenjogúság, mert az megvan. Az egyenrangúság még helyenként hibádzik, de szerintem női karakter (és a vele élő, másik fél karakterének) kérdése, ki az, aki ki tudja vívni magának és ki az, aki nem. Én jól vagyok e téren.

• De itt van az agyoncincált, agyonbeszélt, mégis a kiindulási pontra visszarántott magyar oktatásügy. Nem ilyen kockás, olyan színes, ezerfelé szakadt érdekcsoportok egymás felé acsarkodásába kellett volna fulladnia a kiáltásnak, mely először próbálta kimondani, nem jól van ez így! Mert tényleg nem jól van ez így. Akinek van gyermeke, mind látja, mi folyik manapság tanítás, pedagógia terén. Türelmetlenség, dilettantizmus, archaikus felfogás, a gyermeklélekkel és -személyiséggel mit sem törődő, fojtó daráló az iskola. De mi, anyák nem szólunk, tűrünk…
• Itt van a családbarát munkahelyek hiányának kérdése. A leterheltségtől félőrült gyerekek kapaszkodnak, kiabálnak a fáradtságtól, túlórától, két-három munkahelytől félőrült szülők figyelméért, amit nem kaphatnak meg, ha a következő hónapban is enni akarnak. Családbarát munkahelyek kellenének. Igazából, nem csak papíron. De mi, anyák nem szólunk, tűrünk…
• Az egészségügyi, szociális szféra siralmas állapota, a siralmas bérek, az elrettentő munkakörülmények, a szörnyű kórházi viszonyok, a gyerekorvosi praxisok eltűnése. Még csak felvetni sem lehet azokat a fontos kérdéseket, hogy társadalmi szerep- és anyagi áldozatvállalás nélkül nem fordítható vissza a végletekig legatyásított egészségügyi rendszer finanszírozhatósága. A szociális segítő szakmában túlnyomórészt nők dolgoznak, segítségért kiabálnak a maguk módján, de nem hallják meg őket. Mert nincs olyan női erő, tömeg, ami mögéjük állna… Nem szólunk…
• Itt van a fiatalok kilátástalansága, amit mi, anyák vagy még kisgyermekes anyák előre rettegve nézünk: mi lesz a mai gyerekekkel? Képesek leszünk-e finanszírozni a továbbtanulásukat? (Ha addigra nem inkább pszichiátriai kezelésekre kell hordanunk őket az alapoktatás embertelensége miatt…) Lesz-e munkahelyük itthon? Vagy a már hanyatló, de még toldozott-foltozott voltában is relatív anyagi biztonságot kínáló Nyugat veszi el tőlünk őket? Mi pedig nem üvöltünk…
• Egy közelmúltbéli felmérés szerint a magyar nők tekintélyes része sem talál abban kivetnivalót, ha valakit a beleegyezése nélkül kényszerítenek szexre, ha az illető drog vagy alkohol befolyása alatt áll, vagy kihívóan van felöltözve. Tényleg? Hogy jutottunk idáig?  

Időről időre előkerül a női kvóták kérdése. Mert állítólag kellenek a nők a politikába. Empátiát hoznak, színeket, ők, a feleségek, anyák, játszóterek előtt érzelgősen elmerengő jövőbeli családműködtetők. Kosztümösek, illatosak, csinosak. Üde színfoltok a sok fekete-fehér-szürke között.

Ez az ideál. Ezért találták ki a kvótát, hangoztatják időről időre néhányan, főleg nők, hogy szorítsanak már helyet nekünk is ezen a hímek által kisajátított színpadon.

Kellenek a nők a politikába? Ugyan, minek? – kérdem én.

Valóban empátiát hoznak? Színeket? Illatokat? Ösztönösen ráéreznek olyan nüanszokra, melyet a teremtés koronái egymillió év alatt sem vennének észre?

Nézzük már meg a politikus nőket! (Felesleges talán hangsúlyoznom, hogy tisztelet annak a csak mikroszkóp alatt észrevehető, kevéske kivételnek.) Érzékeny akar lenni, hangsúlyozza a nőiségét, anyaként, feleségként beleveti magát a családpolitikába például. Egy darabig. Aztán ha egy férfi úgy kezd vele viselkedni, mint egy nővel – maga elé engedi, ad absurdum megpróbál kezet csókolni neki – a hölgy azonnal kikéri magának, s hisztizve utasítja rendre a megzavarodott férfit, hogy ő most egyenrangú, nincs itt semmiféle szoknyának kijáró előny meg tisztelet, kéretik úgy viselkedni, mint férfi a „majdnem” férfival!

Aztán évek alatt ebből a „majdnem” férfiségből szinte teljes férfiség lesz. A szoknya nadrágkosztümre cserélődik, cseppet megnő a pocak, magasabbra szalad a hangszín, minden vélt vagy valós sérelemre eltúlzott hiszti a reakció. Megfakul a kisugárzás, pengévé vékonyodik a száj, üvegessé a tekintet, s az esetek többségében egy férfiakat megszégyenítő arroganciájú trampli vicsorog ránk a képernyőkről.

Nézzünk körül! Nem ez a helyzet?

A politika nem nőnek való vidék. Mert aki tehetséges, innovatív, szuggesztív, vezető típus, mi a francért menne el politikusnak, amikor a versenyszférában fele annyi felelősséggel, a napi fikától jó távol, tízszer annyit kereshetne és élvezhetné azt, amiért megdolgozik?!

Nő vagyok, nyitott szemmel járok, s a világ egyik legostobább törekvésének tartom a női kvótát. Nem a politikába kell több nő. Hanem a hátországba. A szintén lejáratódott, elcsépelt kifejezéssel illetett, a politikának sokszor lefekvő „civil szférába” (jobb szó azonban nekem sem jutott eszembe). Oda, ahol sajnos minden törekvés feloldódik a csíkos, kockás, pöttyös mozgalmak törtetésében.

Mert mi otthon, a saját tapasztalataink, a saját mindennapi életünk és küzdelmünk okán tudnánk/tudunk színt vinni, reagálni, együttgondolkodni, hangot hallatni, üzenni, nyomást gyakorolni. Mert működik bennünk az anyatigris-effektus, az óvás-féltés genetikája. Közösséggé kellene válnunk, gondolatokat cserélni, mert nőként, anyaként mindannyiunkkal nagyjából ugyanazok a dolgok esnek meg.

Kár, hogy utoljára talán 1956-ban tudtunk kiállni a mieinkért, a jövőnkért... 

(Nyitókép forrása: Fortepan - Nagy Gyula)