Egyszer egy férfi, akit látásból és távolról már ismertem, de soha nem beszéltünk, azzal futott utánam, és szólított meg – in medias res –, épp csak bemutatkozott, hogy van-e férjem, családom, s boldog vagyok-e. S amikor elmondtam, hogy igen, van családom, akkor újra feltette a kérdést: de boldog vagyok-e. A választ elmosolyogtam, és megtartottam magamnak, tekintettel a kapcsolatfelvétel frissességére, valamint arra, hogy abban a pillanatban nehéz lett volna őszintén igennel felelnem, s nem gondoltam, hogy a valóságot meg kellett volna osztanom vele.

Nem szoktam megijedni a meredek kérdésektől, magam is hajlamos vagyok ilyeneket feltenni másoknak és magamnak is. Emlékezetes belépő volt ez az életembe. Bár nem tartunk rendszeres kapcsolatot azóta sem, azt elárulhatom, nem a felszínt kapargatjuk, ha nagy ritkán alkalmunk nyílik beszélgetni.

Friss pszichológia szakos hallgatóként az e heti Életminőség órán szóba került a boldogság fogalma, kinek mit jelent. Teljes megrökönyödésemre a hallgatók legtöbbje nem tudott mit kezdeni a kérdéssel, dobálták egymás közt, mint a forró krumplit. A leggyakoribb megnyilvánulás ezzel kapcsolatban az volt: ő bizony soha fel nem tenne olyan kérdést még a legjobb barátjának sem, hogy boldog-e, nem szokás ilyeneket kérdezni. Majd néztek egymásra, megerősítést keresve, hogy ugye, más is így van ezzel... Számos hallgató úgy állt a kérdéshez, mintha életében először hallotta volna a boldogság szót.

No, nekem több sem kellett, elmondtam, hogy én bizony szoktam azon gondolkodni, boldog vagyok-e, mitől vagyok vagy lennék az, és másoknak is fel szoktam tenni ilyen kérdéseket. Ekkor, persze, azonnal nekem szegezték a kérdést, boldog vagyok-e, és nem mellesleg, mi a boldogság. Elmondtam, ha már kérdezték, mit érzek és gondolok ezzel kapcsolatban, hol járok az úton.

Nem is az a lényeges, én mit tartok a boldogságról. Eszem ágában sincs a boldogság egyetemes definícióját megalkotni. Egyszerűen csak megdöbbentem a tapasztalaton: még a pszichológus hallgatók többsége sem gondolkodott el a boldogság kérdéséről, sőt, teljesen váratlanul érte, és zavarba hozta őket a téma. Azokról beszélek, akik – szabadon választható tantárgyként felvéve – Életminőség órán vettek részt.

Ha mi magunk nem tudjuk megfejteni, mi tesz minket boldoggá – ami egyáltalán nem könnyű, sokszor egy élet munkája a megoldás felé vezető utat megtalálni –, és ha még csak gondolkodni sem szokás a boldogság kérdésköréről, akkor honnan tudjuk, merre nézzünk, s azt, hogy hová emeljük a tekintetünket?

Mióta elérhető vagyok a legnagyobb közösségi oldalon, tapasztalom, hogy naponta százával osztanak meg életbölcsességeket az emberek. Egyik-másik nagyon is szemléletes, mellbevágó, igaz. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a folyamatos információdömpingtől már alig hallom a saját belső hangomat. Túlterhel. Ezért mostanában inkább a cselekvő boldogságra koncentrálok: próbálom észrevenni az itt és most lehetőségét, vagy ha nincs inger, akkor jelen lenni a csend, az elmélyülés, illetve az alkotó magány pillanataiban.