Vannak az embernek elvei. Értékrendje, tartása, szokásrendszere, habitusa, ízlése, preferenciái… Én alapvetően konzervatív nő vagyok, ami nem egyenlő a szemforgatós térdeplőssel, tehát nem vagyok bigott. Ha bort iszom, akkor bort is prédikálok, ha vizet, akkor meg vizet.

Házasságban élek, egy férfivel. Ezt sokan tudják, sőt, a férfit, akivel megosztom az életem, elég sokan ismerik. Bizonyos körökben híres, más körökben akár hírhedtnek is mondható.

Mi 13 éve, 7 év együttélés után a házasságkötés mellett döntöttünk, mert fontosnak éreztük ezt az aktust, de nem ítélem el azokat sem, akik szerint a papír nem számít. Láttam már magam körül olyan párokat, akik x évnyi házasság után naponta dobáltak tányért egymás felé, s ismerek olyan családokat is három gyermekkel, ahol a felek nem kötötték össze az életüket, s a jövőben sem szándékoznak anyakönyvvezető elé járulni.

Már többször írtam arról, pl. ITT, hogy nem vagyok egy kiköpött Femme fatale. Biztosan lehetnék, ha elhinném magamról, hogy akár lehetnék is, de úgy gondolom, ha az ember egyszer már meghúzta a maga határait, akkor a saját udvarában lévő kakasnak illegesse magát, ne biggyessze ki a fenekét a kerítésen. Ha meg mégis arra van igénye, zavarja el a kakast. Mert úgy tisztességes. Mondom, régimódi lány vagyok. Mindezekkel együtt vallom, hogy adódhatnak megborulások, tévedések, mindent elsöprő, hirtelen támadó szenvedély - biztosan, de velem eddig nem történt meg. Azt hiszem, ehhez túl tudatos vagyok. De nem zárom ki, hogy egyszer így lehet. Mondom, ha bort innék, bort is prédikálnék.

Azt hittem, hogy az értékrendem kívülről is látszik. Legalábbis azt a pár kóbor grimbuszt, akik rám írtak a Facebookon - „Hi, you are beautiful”; vagy „Hello, how are you? Would you like a new friend?” – elég jól le tudtam szerelni. Hisz ott a profilomon a férjem, a gyermekem képe, a családi történések. Vegyék már a lapot, kinek írogatnak!

De aztán az élet tovább emelte a tétet. Üzeneteket írogatott egy nő. Többször. „Boldog születésnapot!”, „Isten éltessen névnapod alkalmából!”, „Szép vagy a profilképeden!”, „Szépek a fotóid, amiket felteszel magadról!”, „Profi fotósod van?” stb. Mindenre akkurátusan, udvariasan válaszolgattam, hisz ismerősök vagyunk tavaly óta, bár nekem fogalmam sincs, honnan.

Aztán a múlt héten, a „beetetési fázis” után, BAAANG, jött a kérdés telibe: - Nőkkel is szoktál ismerkedni?

- Neeem, nem szoktam. :)

Még erre is válaszoltam, udvariasan, mosolygó jellel. Aztán utána elgondolkodtam. Azon, hogy talán le kellene törölnöm magam a Facebookról, mert az a felület már mélyebben hatol húsomba, mint amire fel vagyok készülve.

És most meg lehet kövezni, lehet ócsárolni, fanyalogni, hümmögni, ósdizni meg kirekesztőzni, de: eléggé undorodtam is az egész – elméleti – szituációtól. És nem azért, mert egy azonos nemű ember tett ajánlatot. Nem. Vagyis nem csak. Az egy dolog, hogy az a nő még női szemmel sem volt szép. Az a típusú leszbikus, akiről az ember nem tudja eldönteni, hogy egy maszkulin nőről vagy feminin férfiről van-e szó.

De attól émelyegtem igazán, hogy semmibe vette azt, amit magamról közvetítek. Fogalmazzunk finoman, egy „nem szabályosan élő ember” számára dög unalmas képek vannak az oldalamon: gyerek, család, macska, virágok, strand, kirándulás stb. De arra pont elegendőek, hogy egyértelművé tegyem, van egy férjem, van egy gyerekem meg egy macskám. Életvitelszerűen, nem csak marketingből.

Persze az nem látszik, ez nekem megfelel-e, avagy sem, de szerintem elég kiegyensúlyozott hatást keltünk családként. Nőként, férfiként meg gyerekként.

Lehet, hogy leomlottak a határok, az egész világ átjárható, mindenféle értelemben. Egyik országból a másikba, egyik férfitől a másikig, egyik nőtől a másikig, lyuktól lyukig, nyelvtől nyelvig. Már bocsánat. Ez mind igaz.

És én elfogadom, hogy ez van. Hogy valakinek ez jó. Nem tudunk mit tenni. De ha az ún. szexuális kisebbségek megkövetelik maguknak az elfogadást, tiszteletet, ha felvonulnak mindenféle jogokért, akkor működjön már oda-vissza ez az egész! Én tiszteletben tartom a másságot, a más közeghez tartozást, mert az én belső mércém így működik.

Cserébe elvárom, hogy engem, az identitásomat, a méltóságomat is tartsa mindenki tiszteletben. Nem ismerkedem sem családos nővel, sem családos férfival. Mert van családom. Van férjem. Ha szabad leszek, azt jelzem az aktuális fórumokon.

Akkor is így gondolom, ha lassan már én leszek kisebbségben a felfogásommal.