Az idei év volt az első hosszú idő után, hogy itthon töltöttük augusztus 20-át. Ezidőtájt általában nyaralunk, így mindig külföldön voltunk az államalapítás ünnepén. Tegnap azonban megnéztem a tűzijátékot. Igaz, csak a tévében, mert a rakpartra nem merészkedtem. Nem bírom a tömeget, a sör-csülök szintű cirkuszt, melynek a végén ott a tűzijáték, hogy az egyszeri magyar érezze, ez igen, állambácsi idén is szereti. Persze, tudom, nem ezzel kell törődni, hanem az ünneppel, azzal, hogy ezer éve itt vagyunk, és még mindig VAGYUNK, dacára a bajoknak.

Épp ezért volt szívmelengető, hogy a tűzijáték zenei aláfestéséül az István, a király című rockopera dalait választották a szervezők.

Imádom az István, a királyt. Mikor 12-13 évesen először került a kezembe a duplakazettás eredeti, rongyosra hallgattam. Nekem akkora szerencsém volt, hogy kereső kamaszként kapta telibe a lelkemet a mű, s állította irányba az identitásomat. Ha pátoszos akarnék lenni, azt mondanám, már akkor evidenciává vált, hogy melyik oldalon fogok állni később. Ám mivel szerintem a hazaszeretet nem politikai beállítottság kérdése, hanem értékrend, lét-vezérfonal, hagyjuk is a profán skatulyákat, s térjünk vissza az István, a királyhoz!

Akárhányszor is hallgattam meg a rockoperát az elmúlt 25 évben, mindig találtam benne új gondolatot, új inspirációt, új érzést. Ahogy tegnap is.

A tűzijáték után még sokáig dúdolgattam a dalokat (említettem már, hogy tudom kívülről az egészet?), és a legtöbbször Torda könyörgése kúszott vissza a képzeteimbe:

„Nap fénye világosságot,
Hold fénye teljességet,
Víz színe tisztaságot,
Csillagok fényességet
Adjatok, adjatok, adjatok!
Adjatok, adjatok, adjatok!” 

Éjjel sem hagytak nyugodni a sorok, maguktól áramlottak a gondolataim, s mint mindig, tovább is gondoltam a mondanivalót.

Nap fénye világosságot… Bizony nagy szükségünk van a világosságra. A mindenhonnan felénk áramló mocsok, a manipulatív hírforrások, a csúsztatás, az állandó félelemkeltés közepette nagyon fontos lenne, ha megtalálnánk azt az iránytűt, mely építő gondolatokkal, tiszta beszéddel teremt világosságot az elménkben és a szívünkben.

Hold fénye teljességet... Rengeteg a fél-élet, körülöttem is. Rengeteg az olyan ember, aki nem mer, vagy nem tud teljes életet élni. Én magam is bizonytalankodok, keresek, kutatok, túlgondolok, agyonelemzek mindent. De törekszem a teljességre. Mert nagy tévedés, hogy csak az tud teljes életet élni, aki a reflektorfényben működik, akire sokan figyelnek, aki „letesz valamit az asztalra”. Hisz minden élet egyszeri és megismételhetetlen. Mindenki előtt nyitva az út a kiteljesedés irányába, kinek-kinek a maga szintjén. A lényeg, hogy mindig a jobbra, többre, szebbre törekedjünk, mégha ez olyan cuppogósan is hangzik.

Víz színe tisztaságot… Maga alá gyűr a rossz, a szemét, a penész. A szavak, a hírek, a negatív emberek mérgezik a lelkünket, és sokszor mi is beszállunk az adok-kapokba. Támad, szúr, kivéd, visszaszúr… Véget nem érő verbális harc a hétköznapi élet. S közben sározódunk, fájdalmat okozunk és sebeket kapunk. A gyűlölet sokszor fojtogat, tehetetlenné és ocsmánnyá tesz. És piszkít. Tisztulni kell, nap mint nap, újra és újra. Lerázni a keserű mocskot, amíg nem betegít meg.

Csillagok fényességet… Gyönyörűen fel van építve ez a négy sor. Világosság, teljesség, tisztaság, fényesség. Nagy hiány van fényességből. Ragyogásból, szellemi, lelki csillogásból. Kellenek a csillagmorzsák, azok az emberek, akiket jó hallgatni, jó a közelükben lenni, csak úgy melegedni a fényüknél. Lehet, hogy nehezebb rájuk lelni, mint az agyonfuttatott tévébábokra, de vannak. Mindenhol ott vannak, mindenki megleli őket a környezetében, ha jól körülnéz.

Idén ezt üzente nekem feladatul István, a király. Hogy keressem a világosságot, teljességet, tisztaságot, fényességet. Hát, hétköznapok: Adjatok, adjatok!