Múlt hónapban csodás lélek- és "testemelésben" volt részem.

Egész életemben gyűlöltem gyalogolni. Inkább szálltam fel a buszra, metróra, rollereztem vagy akár bicikliztem, csak ne kelljen a két lábamon eljutnom valahová. Bár a testmozgást mindig is szerettem, kosárlabdáztam, futottam, most épp táncolok, viszont a korzózást kifejezetten egyhangúnak találtam. Mostanáig. Az utóbbi időben, túl a harmincon, egyre inkább fordulok a természet felé; már nem a kullancsok villannak be elsőre az erdő hallatán, hanem a béke, harmónia, az idill és a tiszta levegő, illetve a gyönyörű növényzet, domborzat.

Rengetegszer fog el az az érzés, hogy ez a világ nem nekem való, a stresszes, sokszor csak munkának élés felemészt. Ilyenkor szívem szerint fognám magam, elköltöznék egy szigetre, önellátó lennék, így biztos lehetnék benne, hogy a modern világ nyavalyái nem érnek utol, és az ezeket okozó megrázkódtatásokat is kirekeszthetném. Sajnos, mint általában az emberek, gyáva vagyok, lusta és kényelmes. Persze csak álmodozom, milyen szép is lenne az az élet, de nem teszek meg érte semmit, csak álmodozom.

Viszont arra rájöttem, ha időről időre mégis ráveszem magam és útnak indulok, nem a négy fal között tömöm magamba a chipset a tévé előtt, elképesztően feltöltődöm.

És így jutok vissza a csatangoláshoz. Ráadásul a Tátrában. Leírhatatlanul szép tájról van szó, nem is fűzök hozzá semmi mást, mert a képek magukért beszélnek. Javaslom az utazást mindenkinek, aki kivételes élményekre szeretne szert tenni. Az érzések, amik átjártak, igen sokszínűek: büszkeség, izgalom, halálfélelem, a kényelem értékelése (jééé, otthon van mosdó J) és a legfontosabb: a lelkem ujjongása. És ez a legfontosabb a hétköznapok harmóniájához.