Ülünk a tévé előtt, s izgulunk. A meccs második-harmadik percében már állunk a tévé előtt, kezünk ökölben, az ujjaink elfehéredve a szánkban. A fülünkben dübörög a vér, a gyomrunk liftezik. Lélegzetünket visszafojtva figyelünk.

Magyar sportoló a medencében, a páston, a tatamin, a lövőkörben…  

Szurkolunk. Izgulunk. Egyként dobog a szívünk. Ha tehetnénk, gyorsítanánk vagy ölnénk az időt, meghosszabbítanánk a kardot, tőrt, hátszelet generálnánk a medencében. Ha az olimpikonnak kijön a lépés, úgy érezzük, az ő sikere a miénk is, a kudarca pedig lelket éget, mar.

Orbitális közhely, de a sport tényleg összekovácsol. Ahogy a foci-EB idején egy nagy lendület volt az egész ország, most, az olimpia idején is együtt lélegzünk a küzdőkkel. Persze, Rió után ugyanúgy lanyhul majd a lelkesedés, mint a francia fociesemény után, ugyanúgy folytatódik a pártoskodás, ugyanúgy építik a szekértáborokat az emberek egymás ellen, ahogy eddig.   

De van egy nemzedék, egy generáció, a mostani 8-12 éveseké, akikben az élmény hosszan, talán örökre megmarad. Akiknek az olimpia célt, akár életcélt is ad. A gyerekek még mit sem tudnak az emberi gonoszságról, a világ embertelenségéről, sőt, a magyar közélet pöcegödörhöz hasonló színvonaláról sem. Azok a gyerekek, akik most ébren virrasztanak, amíg Szász Emese, Imre Géza vagy Szilágyi Áron vívnak, akik csodálják a szemtelenül fiatal és hihetetlenül jó humorú Kenderesi Tamást, megkönnyezik Hosszú Katinka elképesztő sikereit, most választanak maguknak hősöket.

Kenderesi Tamásból, Késely Ajnából, Tóth Krisztiánból most lesz példakép. Mert az olimpia nem csak a résztvevőknek óriási lehetőség, hatalmas élmény, de a közvetítéseknek hála, az egész ország megismerhet olyan sportágakat és sportolókat, akiket év közben nem sztárolnak agyon. A gyerekek, kiskamaszok tátott szájjal nézik a náluk alig néhány évvel idősebbeket, ahogy ünnepélyesen kivonulnak a küzdőtérre, felállnak az ellenfelekkel szemben, s tudásuk legjavát nyújtva küzdenek. A végén pedig vagy győznek, vagy veszítenek, de mindenképpen hősök. Követni, utánozni vágyott csodaemberek, akikhez a mi gyermekeink hasonlítani szeretnének, akiknek hála, a kicsik olimpikonok szeretnének lenni, dicsőséget és érmet szerezni. Akik vágyják, hogy 10-12 év múlva értük szóljon a magyar himnusz.   

Nekünk, szülőknek pedig az a dolgunk, hogy támogassuk ebben őket. Hogy ne álljunk be a fanyalgók sorába. Hogy legyintsünk azokra az edzőkre, akik most meglehetősen jellemtelenül passzolgatják át a tanítványaik sikertelensége miatti felelősséget a kollégáiknak; legyintsünk azokra a gerinctelen, mindenhova dörgölőző „szakemberekre”, akik már mindenhol voltak meg az ellenkező helyen is, s akik a legfőbb akadályai a fejlődésnek; s legyintsünk azokra a politikusokra is, akiknek van pofájuk sportklubok elnökeként is bohóckodni, merthogy ők aztán mindenhez értenek.

A magyar sportban sok gond van és kevés pénz. De most itt az olimpia, mely után megint új időszámítás kezdődik. Új időszámítás, mégpedig a gyermekeink lelkében, szívében. Csak ezt kell látni, csak erre kell koncentrálni, mert ők a jövő. A mi jövőnk, az országunk jövője. Ahogy Deniz, a - gyermekek körében is meglehetősen - népszerű előadó reppeli:

"(...) amíg bírtam és lehetett, én hajtottam
mert a csoda ott él minden bajnokban
a sok izzadtságcsepp a homlokon
a bizonyíték, hogy komolyan gondolom
mikor egy ország szíve értem megdobban,
hogy én tegyem magam oda legjobban (...)"

Köszönjük, lányok, köszönjük, fiúk! A gyermekeink nevében.