Utoljára a Commodore 64-es időszakban szippantott be a virtuális világ, amikor a nagyszüleim fácánkerti házában töltött szünidőben a fekete-fehér tévére csatlakoztattuk a joysticket (azt hiszem, így hívták), hogy a húgommal megvívhassuk különbejáratú bajnokságunkat a Giana Sisters nevű játékkal. Én olyan 13 éves lehettem, Jucus meg 9.

Aztán ahogy a fapados számítógép ideje lejárt, úgy ment vele a rajta lévő pofonegyszerű, ám nagyon szórakoztató játék is. Kanyarban sem volt még az internet, laptopok, az okostelefonokról nem is beszélve. Így „kénytelenek” voltunk szabadidőnkben olvasással szórakoztatni magunkat.

Mára természetesen az online világban élünk. Én csak felhasználói szinten, pont annyira, amennyi a munkámhoz kell. Van Facebook-profilom, de nem lógok rajta egész nap, a híroldalakon kívül pedig legtöbbször a Google-t használom. És még annál is többször a Word-öt. A fiamnak van egy Xbox gépe, egyetlen játékkal, a FIFA 2016-tal. Mivel még csak 10 éves, telefonja nincs. Az én okosomra egy éve letöltöttem egy Balloon Squash nevű játékot, ha esetleg várakoznom kell hivatalban, orvosnál, legyen mit nyomkodni, a velem szemben ülők céltalan bámulása helyett. Aztán rájöttem, hogy a telefonon keresztül is tudok e-könyveket olvasgatni, így a magára hagyott Balloon-játékosom hetente figyelmeztet, hogy már megint jó ideje nem néztem felé. Ilyen szűk hát az én virtuális világom, s nagyjából ennyire is érdekel.

Éppen ezért kapkodom a fejem értetlenül, hogy most már hetek óta más sem szól a médiából, mint ez a Pokémon Go nevezetű cucc. Hogy hogyan hülyíti meg a népet; hogyan lépkednek üveges szemekkel meglett emberek és lődöznek a gyorsétteremből „kiszaladó” pokémonra; hogy a parkolóban megkérik a nagy nehezen helyet találót, álljon már odébb, mert épp a kocsija alatt lapul egy pokémon; hogy egykori aknamezőkön is mászkálnak a „bezombult” játékosok; meg hogy állítólag már halálos áldozata is van a mániának. Aztán láttam fotót közéleti sajtótájékoztatóról, ahol feltűnt egy kék kis vacak, sőt még olyan cikket is olvastam, amelyben politikusokat faggatnak, játszanak-e ezzel az őrültséggel.

Nem akarok igazságtalan és elfogult lenni, de nem tudok azon emberek fejével gondolkodni, akik egy bizonyos kor felett is képesek bedőlni ilyen marhaságoknak. Még akkor sem, ha a játék népszerűségét kutatók egyik érve, hogy mára felnőtté (???) érett az a generáció, mely a 90-es években szerette a Pokémon-rajzfilmeket, s mostani, virtuális rajongásuk nem más, mint modern köntösös nosztalgia.

Azt sem mondom, hogy az ilyen virtuális újdonságok (melyek annyira nem is újdonságok) nem lehetnének értékesek. Egy barátom – aki nem rajongó, csak követi az eseményeket – azzal érvelt a játék mellett, hogy a „kékarc-vadászat” hasznot hozhat vendéglátóegységeknek, múzeumoknak is. Ha említett helyek vesznek pár pokémont, s ezt az infót elhintik a virtuális térben, az emberek bemennek egy sörre, megnézik a tárlatot is, s így mindenki jól jár. Hát, nem tudom. Szerintem, aki egy ilyen játékban képes úgy elmerülni, mint amilyen őrületről a hírek szólnak, nem feltétlenül potenciális nézője mondjuk egy Modigliani-tárlatnak.

És épp itt az én bajom. Lehet, hogy avítt vagyok, poros, molyos, meg folyton morgok, mint a Muppet Show két öregje a páholyban, de: ha már dollármilliókat áldoznak egy virtuális fejlesztésre, amelyről tudják, hogy óriásit fog durranni, miért nem kötik össze hangsúlyosabban értelmes, távlati, intellektuálisan is építő dologgal? Miért nem lehet olyan játékot fejleszteni, amelyből tanulhatunk is? A gyerekeink kezéből úgysem tudjuk már kivenni a kütyüket. De lehetne olyan alkalmazást eléjük tárni, melynek révén bővülnek az ismereteik a világról, a történelemről, kultúráról. Lehetnek a játékban pokelabdák meg befogandó rémségek, csak tegyék hangsúlyosabbá a helyeket, ahol el vannak rejtve. Néhány infóval, tudnivalóval, s valódi közösségépítési szándékkal. Mert állítólag a közösségépítés az egyik cél.  

Állandóan azon kesergünk, milyen alacsony az igény- és értelmi szint. Hogy az emberek lassan tényleg funkcionális analfabétákká válnak. Nyavalygunk, hogy a virtuális világ mindenkit beszippant, s jaj, de jó lenne visszatérni a boldog békeidőkbe, amikor még társasjáték meg kihajtogatós gyerekkönyv volt a menő! Igen, jó lenne, mert talán fejlődne a gyermekeink képzelőereje, talán tudnának szövegeket értelmezni, s nem krikszkrakszokkal meg emojikkal kommunikálnának egymással.

Ennek vége. De ha már vége, ki lehetne használni a mindenféle okosságok világát arra, hogy visszacsempésszünk valamit abból, amit úgy hívnak: művelődés. Nem archaikusan, nem szárazon, hanem élve a technikai fejlődés adta lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy a kütyüfüggők ugyanúgy ráharapnának egy deklaráltan történelmi-irodalmi játékra is, mint a pokézásra.

De amíg a világnak elég annyi, hogy műanyagból meg gombelemekből álló tamagotchikat nevelget, aztán temetget, mert egy utazás során otthon felejtette a kütyüt és a kis tami „éhen halt”, vagy ha valakinek az EB-döntőből az marad a legemlékezetesebb pillanat, hogy befogta a Ronaldo fején feltűnő pokémont, addig ülhetek én itt és merenghetek intellektuson meg művelődésen. Kutya ugat, a karaván meg halad… Pokémon, go!