Sok szülőtől halljuk a kétségbeesett panaszt, hogy a gyerek hazajőve az iskolából bevágja a cuccát a sarokba, elnyúlik az ágyon, s köszönés, tanulás, beszélgetés előtt és helyett nyomogatja az okostelefont, a tabletet, a különböző kütyüket. Közben pedig otthon egy szívószálat sem tesz keresztbe, tizenévesen is kiszolgáltatja magát, a szobája rendetlen, s fizikumra is tohonya, erőtlen, gyenge. Szinte minden családban létező a probléma, de a megoldás nem olyan egyszerű.

Ami tény: a mai gyerekeket már nem lehet lenevelni az elektronikáról. Ebbe nőttek bele, az életüknek nemhogy része, hanem a telefon gyakorlatilag az emberek meghosszabbított testrésze vagy második agya. Igen, nem csak a gyerekeké. A szüleiké is. Mindannyian éreztük azt a már-már pánikba hajló hiányérzetet, amikor lemerült a telefonunk egy közterületen, s még órákig esélyünk sem volt a feltöltésére. Félpercenként kapkodtunk a zsebünkhöz, mert minduntalan meg akartuk nézni, keresett-e valaki, posztolt-e valaki valami újat a Facebookra, nem kaptunk-e új emailt. Persze magunknak sem vallottuk be, mi is a baj, azt mondogattuk, a telefon azért kell, ha esetleg az óvodából, iskolából keresnek, el tudjanak érni. 

Pedig emlékszünk még, hogy nőttünk fel? Nemhogy mobil meg internet nem volt, sokszor még a vezetékes telefonra is éveket kellett várni. A háztömbben volt az orvosnak meg a házmesternek. Akkor még élőszóban is meg tudtuk beszélni a találkozókat, s érdekes módon nem is mondtuk le őket. Nem szóltunk oda egymásnak félúton, hogy bocsika, késni fogunk, mert nem késtünk. Időben indultunk, időben érkeztünk. Valahogy akkor még erősebben működött a belső rendszer, komolyabban vettük az emberi kapcsolatokat és a kötelességeinket is.

De mára ez elmúlt, megváltozott a világ. Felgyorsult, vele pörgünk mi is. El kell fogadni ezt, s ebben a megváltozott, sok szempontból lazább és fegyelmezetlenebb életritmusban kell működnünk, dolgoznunk és gyermekeket nevelnünk úgy, hogy azért az alapértékeket átadjuk, hogy a gyermekeink akkor is életképes felnőttekként tudjanak boldogulni, ha összeomlik az internet, s kénytelenek leszünk visszamenni a kiberőskorba.

De hogyan lehet mindezt kivitelezni?

Természetesen példamutatással, motivációval. És ez bizony komoly erőfeszítéssel és áldozatokkal jár a szülők, főleg az édesanyák részéről, ugyanis ők vannak a legtöbbet a kisgyermekkel, s később is rájuk hárul a nevelés tekintélyes része.

Sok szülővel beszélgettem. Sok édesanya panaszolta, hogy a gyerekeivel nem lehet elmenni társaságba, közösségbe, vendégségbe, nyilvános eseményre, mert NEM TUDNAK VISELKEDNI. Hangosak, izgágák, locsognak, felugrálnak az asztaltól, körülnéznek stb. Egy étteremben ilyenkor kerül elő a tablet vagy apuka telefonja, s miközben a család vacsorázik, a 2-3-8 éves gyerek mesefilmet néz a tányérja felett. Ettől kisimulnak a ráncok, mert legalább csend van, s nem szégyenül meg a szülőpár nyilvánosan.

Lehet, hogy csend lesz, nyugalom pár röpke pillanatig, de ez a győzelem pürrhoszi a jövő tekintetében. Mert ezzel azt kondicionáljuk a gyerekbe, hogy ha „rossz” vagy, kapsz egy kütyüt, s minden megoldódik. Valójában ettől semmi nem oldódik meg!

Egy egészséges gyerek eleven, érdeklődő, kíváncsi. Lehet hogy hangosabban fejezi ki a véleményét, mint amit a társadalmi konvenciók a „normális” kategóriába sorolnának, de a gyerekek alapvetően figyelemre vágynak. Így az a legjobb, ha egy étteremben, közösségi eseményen – ha már ott vannak velünk – bevonjuk őket a társalgásba, olyan témákat dobunk fel, melyhez életkoruknak megfelelően hozzá tudnak szólni. Ezzel fejlesztjük a szókincsüket, a vitakészségüket, ők pedig jól érzik magukat, mert apával és anyával beszélgethettek úgy, mint a felnőttek.

Ha már a kütyüket nem lehet – és nem is szabad – kiiktatni az életünkből, azért vázoljunk fel a gyerekeknek egyéb kikapcsolódási alternatívákat is. Mert magától egy mai gyermek már nem jön rá, milyen remekül lehet alkotni, építeni, kreatívkodni a saját fantáziáját használva, s nem úgy, hogy egy készen kapott világot - pl. a nagyon népszerű Minecraft – kell igazgatnia. Kicsi gyermekünkkel igenis le kell ülni játszani, rá kell vezetni, mi mire épül, erősíteni az önbizalmát, a kreatív készségét. Bátorítani, dicsérni, hogy sikerélménnyel gazdagodjon egy egyszerű legózás vagy rajzolgatás végén. Ettől persze lehet délután, este mesenézés, de ebben is fontos a rendszer. Az is tény, hogy az anyák akkor tudnak elmenni akár wc-re is, vagy elmosogatni, megfőzni, ha a gyereket addig is lekötik valamivel. Ilyen helyzetekre nagyon jó a mesecsatorna, a dvd. De fontos, hogy a fentebb említett közös elfoglaltságokkal, közös játékkal is gazdagodjon naponta a gyermek élménytára. Nagyon fontos az esti mese! Nem a tableten bekapcsolt és éjjelig úgy felejtett rajzfilmfolyam, hanem a szülő által könyvből vagy saját kútfőből mondott mese. Lehetőleg a klasszikusokat elővéve. Mert nem igaz, hogy egy mai gyermek már nem találja izgalmasnak a Magyar népmeséket vagy a Vukot. Csak megfelelően kell tálalni nekik. Ez azért is szükséges, mert fontos az utódainkban elültetni a műveltség, a tudás iránti igényt is. Meg kell velük értetni, hogy a google-re nem lehet mindig alapozni, s neki is büszkeség, ha olvasott, tájékozott, világlátott. Ezt az igényt pedig egész pici korban kell megalapozni.    

És a legfontosabb dolog, melyet a pszichológusok, pedagógusok és edzők egyöntetűen állítanak: a sport. Egészen kicsi kortól rá kell vezetni a csemetéket a mozgás szeretetére. Ha időben elkezdjük, nem is lesz nehéz, hisz a gyerekek, életkorukból adódóan rendkívül mozgékonyak, s alig várják, hogy egy kis rohangálásra alkalmas helyszín és lehetőség adódjon. Ki lehet próbáltatni velük több sportágat, s majd egy idő után úgyis kikristályosodik, mihez van kedvük, tehetségük, miben van sikerélményük. Nem kell az élsportot erőltetni, de a mindennapi testmozgást igenis készséggé kell tenni, hogy felnőttként se legyenek súly- és egészségügyi problémáik. Mindezek mellett a sport mint igazi közösségi élmény empátiára, fegyelemre, kitartásra, együttműködésre nevel, tartást, méltóságot ad, melyek egy magasabb életminőség alapkövei.  

Ne feledjük: a gyerekek olyanná válnak, amilyenné neveljük őket. Ha otthon rendszerezettséget, napirendet, önmagunkkal és környezetünkkel szembeni igényességet látnak; ha azt tapasztalják, hogy a szülők is karbantartják magukat mind szellemi, mind fizikai szinten; ha könyvek veszik körül őket; ha vannak közös élmények, beszélgetések, akkor semmilyen kütyü nem szippanthatja ki a családból a gyermeket. Sőt, lehet közösen Xboxozni is apának és fiának. A lényeg, hogy egészen kicsi koruktól jelen legyünk a gyermekeink életében, mert a mi mintáinkból táplálkoznak majd később szülőkként is.

V. Szabó Kriszta