A múlt héten kaptam egy levelet. Többet is kaptam, de ezt azért említem, mert a kedves küldő felvetése azóta is motoszkál bennem. A feladó hölgy hangsúlyozta, nem akar megbántani, de tudjam, az elhízásnak lelki okai vannak.
Tudom én, persze. Most nem fogok itt leheveredni a képzeletbeli díványra, s a plafont bámulva zavartan sorolni, mi minden vezetett odáig, hogy fóka lettem, de tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt évek nehézségei mind-mind ott tobzódnak felesleg formájában a „mindenhol”-omon. Lehet, hogy fel sem tudnám idézni mindazokat az eseményeket, megzuhanásokat, erőtlenségeket, melyeket átélve a legkézenfekvőbb megoldásnak a permanens nassolás, a két-három adag ebéd és a dupla-tripla vacsora elpusztítása tűnt. Az a furcsa, hogy már akkor is tisztában voltam vele, mikor bánat-, stressz- vagy zugevésbe menekültem, hogy én most épp bánat-, stressz- vagy zugeszek. Mert az ember nem hülye. Nem képzeli azt, hogy a rosszkedve elmúltával az a plusz 3000 kalória is elmúlik, amivel előző este vidámodott. De abban a labilis lelkiállapotban folyamatosan hárít. Tagad, visszautasít, szemet huny és eszik.
Nagyon szívesen nézem az életmód csatornákat, az extrém túlsúlyos embereket bemutató műsorokat. Nem - csak – azért, hogy szörnyülködjek azon, mégis hogy lehetett idáig eljutni, hisz én is talán az utolsó előtti (ha nem az utolsó) pillanatban kaptam észbe. Könnyen megtörténhetett volna velem is az az ominózus reggel, mikor a családom kihívja a tűzoltókat, hogy a dupla szárnyas ablakon keresztül legyenek kedvesek lecsörlőzni engem az emeletről… Azért is jók ezek a műsorok, mert a túlzó showelemeket lehántva is megmutatkozik, hogy bizony minden kövér ember életében ott a trauma. Ezzel nem felmenteni akarom őket. Hisz nincs az a lelki megrázkódtatás, hogy egyszer csak 450 kilósan vergődjön valaki a négy fal között, s a madárcsontú édesanyja mossa ki a fenekét. Bocsánat, de sem gyermekkori zaklatás, sem kegyetlen apa, sem iskolai csúfolódás, sem szeretteink elvesztése nem lehet mentség arra, hogy valaki magatehetetlen zsírzombira egye magát. Ezt én nyugodtan kimondhatom, mert nem címlaplányként osztom az észt (Az, hogy heti egyszer itt az IgenÉleten vagyok címlaplány, nem számít. Különben is ez a plus size kategória.).
Ha már lelki okok. Tudom, nem olyan könnyű úszni az árral manapság. Mert lavírozni kell abban a kettősségben, mely a virtuális karám, melyet közösségi oldalaknak nevezünk, és a valóság között van. Az emberek ma a Facebookon élnek. Ne szépítsük, okostelefon a kézben, mindig mindenki onlájn. És a közösségi média ontja a hazugságot, s óhatatlanul beszippant. Mit látunk? Az ismeretlenre fotosoppolt profilképeket, melyek tulajdonosát még a saját kutyája is megugatna; az évi 3-4 nyaralásról posztolt csudaképeket, a koktélozást itt, a partizást ott, a „pózolj celebbel, hisz te is majdnem az vagy” típusú szelfiket a gyorsulási versenyről, Hungaroringről, borfesztiválról, wellnessből. Elsőre nem azt érzed, hogy ez az egész csak porhintés, hanem azon gondolkodsz, te mi a francot csinálsz rosszul! Mert a legtöbb ember gürcöl, gürcöl, mégis odáig jut, hogy nem évi 3-4, hanem 3-4 évi egy nyaralásról álmodozhat. És nem a Maldív-szigeteken, hanem a Mátrában. Ha emellett még a párkapcsolatod is zötyögős, vagy nincs is; ha utálod a munkádat, s még megélni sem tudsz belőle; ha semmiféle megbecsülést nem kapsz sehol; délutánonként koktélozás meg trécselés helyett otthon vagy és a tévében bámulod a „sztárok” milliós szettjeit, könnyen elkap a „rohadjon meg az egész” érzés… Ez van. Tudom. Ismerem.
De: arra is rájöttem, hogy az élet annyit igazol vissza, amennyit beleteszek. Én sem engedhetek meg magamnak sok mindent, s bizony hónap végére lehajolok az apróért is. Már nem esek abba a hibába, hogy irigyeljem a luxuséletet Facebook-os kivitelben, mert tudom, hogy az ott történtek 80%-a tényleg csupán virtuális.
Amire az utóbbi időben jöttem rá: kizárólag a saját kerítésemen belül, a saját életem hajtáskáit kell növelgetnem, a gizgazt meg kigyomlálnom. Nekem attól nem lesz jobb, ha más tönkremegy. De rosszabb sem lesz nekem, ha másnak többje van. De többé siránkozni sem vagyok hajlandó, hogy milyen nehéz nekem, s másnak könnyű. Senkinek nem könnyű, illetve mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Ha sikeres, az azért van, mert megdolgozott érte, vagy meglátta a lehetőségeket, vagy jókor volt jó helyen, tök mindegy. Ha sikertelen, azt is magának köszönheti. Ha nem tud talpra állni, azt is. És ha beleáll az újba, akkor is csak magára lehet büszke.
TAMÁS, az edzőm is elégedett velem. Ezt küldte: „Jucus egy hónap alatt egy egész százalékkal csökkentette a testzsírját. Hogyan jött ez ki? Természetesen nem 300 kg-ról indultunk, csupán arról van szó, hogy aki nem eszik megfelelően és nem mozog rendszeresen, annak felvizesedik a teste. Amikor elkezd egészséges életet élni, ez a víz távozik a szervezetéből. A havi 1% kiváló eredmény, mert ez 1 kg tiszta zsírveszteséget jelent. A fogyókúrában nagyon sokan átesnek a ló túloldalára, sokat akarnak fogyni, ami sikerülhet is, de nem lesz jó vége. A nagymértékű fogyást a szervezet vészhelyzetként értékeli, és a túlélés szempontjából kevésbé fontos izmokat elkezdi leépíteni, lelassítja az anyagcserét, ami ellehetetleníti a zsírral szembeni további harcot. Ez pedig kudarchoz vezet. Ezért nem szabad fogyókúrázni! Igen, jól olvastad! Csodák nincsenek. Az életmódváltás a megoldás. felejtsd el a léböjtkúrákat, koplalást, heti 5-6 edzést! Tervezz először kisebb lépéseket! Heti két edzés, cukor és lisztalapú tészták kivétele az étrendből… Ha ezt hosszabb távon tudod tartani, emelheted a szintet, csak fokozatosan!”
Én vagyok a bizonyíték arra, hogy bárki elkezdhet változtatni. Tök átlagos lány vagyok, tök átlagos körülményekkel. Nem kell ahhoz celebnek lenni meg milliókat keresni, hogy harmóniát teremtsünk magunk körül. Én annak is nagyon tudok örülni, hogy lassan közösség épül a blogom köré. Hogy a múlt heti FELHÍVÁSOMRA ennyi sütirecept érkezett. Küldjétek ám még, jövő szerdáig tart a móka!!! Édesanyám készülhet, hogy elkészítse nekem a sok fincsiséget karácsonyra. (Viki, Tamás, ezt most ti ne olvassátok!) Örülök annak is, hogy VIKI is pozitív, ő is a munkában hisz, örülök, hogy Tamás is segít, hétről hétre bátorít. És nagyon feldob az is, hogy leveleket kapok tőletek, bátorítotok, biztattok, megosszátok velem a tapasztalataitokat.
Nem gondoltam, hogy a végén egy motivációs előadás kerekedik a bejegyzésemből, de nekem elhihetitek, hogy minden leírt szavam mögött ott a tapasztalat. Lélekgazolásra fel!
Szabó Judit
