Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy hol, melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában. Egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt, nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, rendszeresen tudósít majd arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

“A gondolat, hogy nem Magyarországon van a helyem, körülbelül 5 éve kezdett megfogalmazódni bennem. A gyorséttermi mókuskerékben lépdeltem felfele a ranglétrán, de ez sosem tett igazán boldoggá. Vártam egy pillanatot, vártam az igazán jó pillanatra, amikor külföldre költözhetek. De ezek mindig csak valamiféle tervnek vagy álomnak bizonyultak. Nem volt meg az elhatározás, csak a kifogás, amivel magamat nyugtattam, hogy még nem jött el a megfelelő időpont. Ma már tudom, nincs megfelelő pillanat. Saját magamnak állítottam fel akadályokat és kifogásokat, hogy miért nem lépek. Miért élem ezt az életet, miért hagyom, hogy felőröljön az a munka ami nem tesz boldoggá? Talán a jó kifejezés az, hogy nem bíztam magamban, nem bíztam a képességeimben és abban, hogy egyedülálló nőként végre a saját utamat kezdjem el járni.A sok-sok párkapcsolati kudarc gyengévé és sebezhetővé tett, az önbizalom teljes hiányát eredményezte. Ttalán kijelenthetem, hogy céltalanul bolyongtam a világban. A saját láncaim rabjává váltam. Mindig tudtam, hogy mit kéne tennem, de nem mertem lépni, beletörődtem, hogy én csak ennyit kaphatok az élettől. Munkahely, ami nem tesz boldoggá, szülőkkel való együttélés és szingliség. Mind-mind, amit nem akartam. Féltem feladni a biztonságos életemet valami teljesen bizonytalanra.

Majd eljött 2015 nyara, ami talán elindította a folyamatot. Addig az önéletrajzomban csak egyetlen munkahellyel büszkélkedhettem. Egyetlen gyorséttermi tapasztalattal, 10 év üzletvezető-helyettesi pozícióig. Sajnos ott, abban a munkában elvesztettem a hitemet és nem éreztem, hogy többet tudnék kihozni magamból. Azt éreztem, hogy mennem kell, ott lejárt az időm. Akkor azt hittem, hogy jött életem ajánlata - ma már tudom, hogy nem az volt. “Csak” a lehetőség, ami végre megváltoztathatta az életemet, ami végre felszabadított és megléptem, amit addig sosem: feladtam a biztos munkámat egy bizonytalanra. Más kategória, új tapasztalat, új emberek, félig új élet. Órákat mesélhetnék erről, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy levetettem a gyorséttermi rabláncaimat és belecsöppentem egy belvárosi étterem nyitásába és annak üzletvezetésébe. Jó kiindulópont volt ahhoz, hogy elinduljak valami felé, hogy megtapasztaljak új és ismeretlen dolgokat. Milyen, amikor a munkáltató nem fizet ki rendesen, amikor egyik napról a másikra fel kell mondanod, mert lehetetlenné teszik a körülményeket és persze még sorolhatnám. Belecsöppensz a munkakeresők világába, és azon emészted magad, miért adtad fel a biztos munkádat egy bizonytalanra. De ezek tesznek erősebbé, még akkor is, ha úgy érzed kilátástalan is a helyzeted, később visszagondolva erőt és bátorságot kapsz. De persze ezt abban a pillanatban sosem látod és minden negatívan értékelsz. Ekkor fogalmazódhatott meg bennem az első cél, amit most így visszagondolva értettem meg. Sose nézz vissza, mindig csak előre. Tudtam, hogy sosem akarok visszatérni a régi munkámhoz, soha többet gyorsétterem. Gondolatban sokszor felmerült, hogy ez lenne a könnyebb út, újra azt csinálni, amit 10 évig. De mindig ott lebegett előttem, hogy azt soha többet nem akarom, vagyis Magyarországon biztos hogy nem. Inkább elkezdtem dolgozni pultosként egy éjszakai szórakozóhelyen. Szintén olyan munkakörben amit sosem csináltam, de ami mindig is vonzott, csak az önbizalomhiány nem hagyta, hogy jelentkezzek. Sosem gondoltam magam elég szépnek és csinosnak, hogy megpróbáljam.  Emellett felvettek egy kávézóba, szintén tapasztalat nélkül. A gyorsétterem megtanít alázattal, keményen dolgozni, de nem ad egyéb tapasztalatot más vendéglátós munkákhoz.

Az a szerencse ért, hogy részese lehettem egy családi vállalkozásnak, és egy hotelben éttermi tapasztalatot szerezhettem. Hiába van egy banki szakügyintézői végzettségem, valahogy a vendéglátás kíséri végig az életemet.

Rövid idő alatt csapódtam egyik helyről a másikra. Több helyen dolgoztam egyszerre és éltem csak a munkának, még mindig otthon szülőkkel, de még mindig csak a kifogásokat gyártottam, hogy miért nem lépek már le külföldre, miért nem próbálom meg. A barátaim nagy része már mind elment, és csak a sztorikat hallgattam, hogy ki merre van a világban. Úgy tűnt, nekem csak egy álom marad ez, egy lépés amit sosem merek megtenni. Külföldi barátok sora érkezett az életembe, akik csak növelték bennem a vágyat, hogy máshol kell új életet kezdenem. Itt már talán a történet rég nem arról szól, hogy milyen a politikai helyzet Magyarországon, vagy éppen mennyit lehet keresni, talán sosem ezért akartam elmenni, tisztában voltam vele, hogy máshol sem kolbászból van a kerítés.

Sok barát invitált külföldre az elmúlt két évben, de sosem léptem, mindig csak a gondolatok cikáztak a fejemben, hogy majd egyszer, a megfelelő pillanatban, de csak az évek teltek. Az ember csak vár és vár, de ha nem lép, más nem fogja helyette megtenni, mindenkinek agyban kell eldönteni mindent, a saját életében más nem hozhat döntést. És a történet talán innen válik érdekessé:

2017. májusában kedves angliai barátom reggel fél 6-kor telefonált:  
- Megvettem neked a repülőjegyet, másfél hét múlva ülj fel a repülőre és gyere!
- Ne…ez most komoly?

Jöttek a kifogásáradatok tudat alatt. Itt a lehetőség élj vele! De a rabláncok még mindig nem engednek. Nincs még elég pénzem, mi lesz ha nem vesznek fel sehova, az angolom nem jó, segítenem kell a tesóm vállalkozásában és még sorolhatnám. Mind mind kifogás. Mert, mint mondtam, jó pillanat sosem lesz. És a lehetőség szép lassan elúszott.

2017. júliusáben újra ugyanaz a barát a telefon másik végén és már élő ajánlattal állt elő. Van felvétel a hotelbe hozzájuk, küldjem el az önéletrajzomat. És igen, eljutotam arra a szintre, hogy elküldöm. Majd jön a hívás, hogy telefonon szeretnének megkeresni. Újabb pánik, nekem angolul úgysem fog menni. Teljesen felesleges, az én kis angoltudásommal sehova sem kellek majd. De csak felhívtak, persze miért is hallottam volna a hívást? Persze egyből tudtam, hogy ők voltak. De megint nagyobb volt a pánik és a félelem, ezért visszahívni már nem mertem. Inkább hívtam az ismerősömet, hogy végighallgassam tőle, hogy miért nem hívom vissza akkor én a számot. Persze a kis mumus újra előjött és már onthattam magamból a kifogásokat, hogy nekem könnyebb ha ők hívnak, meg nem tudom, stb. Felemészti az embert belülről, hogy tudja, mi az álma, de a megvalósításhoz már nincs bátorsága. Inkább csak vár, és vár az újabb hívásra. Ami nem érkezik.

Aztán  július végén egy régi kolléganő, akivel a kapcsolat nem szűnt meg, felhív és SOS munkát ajánl Walesben. Az agy dolgozik és kérdéseket tesz fel, mi legyen. Most meglépem, vagy sosem fogom. Nincs jó időpont, hiába várok rá. Eljön az érzés, hogy most van itt az idő, most vagy soha. Nincs miért tovább várni. Pár nap agyalás, jól megfontolás és a válasz IGEN!”

Timi naplója hamarosan folytatódik az Igenéleten!