Világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor az RTL Klubon elindult a Csillag születik című tehetségkutató műsor. Rühellem az ilyesmit, de ezt orrba-szájba hirdették, korhatár és műfaji megkötések nélkül, ami kíváncsivá tett. Az elsőre. Aztán soha többé. Bárki előtt nyitva állt az ajtó, jöttek is szép számmal a szebb napokat látott és jobb napokat remélő sztárjelöltek.

Én pedig még az indulás pillanatánál is világosabban emlékszem arra a sokkra, amit ez a borzalom kiváltott belőlem. Ültem a tévé előtt és nem hittem el, amit látok. Egyszerre éreztem fojtogató sírást, szánalmat és haragot. Mindenki iránt. A szerkesztők és a fellépők iránt is.

Lehet, hogy bennem van a hiba, nekem hiányzik néhány génem, vagy van több belőlük a kelleténél, de sosem tudtam nevetni mások szerencsétlenségén, fals énekhangján, mókás megjelenésén. Nem bírtam, ha hülyét csinálnak emberekből, még akkor sem, ha a kinevetett szerencsétlenek önként mentek házhoz a pofonért. Anélkül, hogy a szentek sorába igyekeznék, elmondom, hogy az iskolában is én karoltam fel azokat a társainkat, akiket az erősebbek falkája kivetett magából. Mert a hiányosságairól, a külső hátrányairól senki nem tehet. Arról, hogy belül milyen, vagy hogyan viszonyul a többiekhez, igen. De a kacska kezű, nyúlszájú, bicegő gyerekek bántása láttán igenis felhorgadt bennem a tigris, s a védelmembe vettem őket.

De! És jön egy jó nagy de! Manapság dívik valami megmagyarázhatatlan őrület, ami durvább még a Csillag születik típusú műsorok szint alatti szereplőinél és produkcióinál is.

Az internet a lehetőségek, egyszersmind a hülyeség tárháza is. Se szeri se száma most már azoknak a videóknak, melyekben önjelölt sztárok szennyezik az étert a produkciójukkal és megjelenésükkel. Főleg Amerikából érkezik százszámra a „sztáralapanyag”, s az az igazán szörnyű, hogy az a bizonyos öt perc hírnév a szárnyára is kapja őket. A minap egy olyan videóval „örvendeztetett” meg a húgom, melyen egy kövér amerikai tinédzser bugyiban és melltartóban táncol egy Shaggy-dalra egy elhagyott, graffitis házban. Szexi mozdulatokkal csücsörít a kamerába, csattognak egymáson a petyhüdt combjai, a bugyijából pedig minduntalan kibuggyan a hasa alsó része. Ám ami tulajdonképpen ennek a cikknek a megírására inspirált, az a videó magyarázata volt: XY bebizonyítja, egy kis provokáció árán, hogy mindenkinek van helye a színpadon. Mindenki megvalósíthatja önmagát, mindenki törekedhet arra, hogy megmutassa magát a világnak. Íme:

NEEEEEEEEEM! Nem mindenki! Azért legyen már egy szint, a keservit neki! Ne hazudjunk már magunknak, de legfőképp ezeknek a szerencsétleneknek azzal, hogy elhitetjük velük, bármi lehet belőlük! Nem lehet bárkiből bármi. Igen, mindenkinek van egy útja, s jó esetben megtalálja azt az életben, rosszabb esetben meg nem azt az életet éli, amely rendeltetett számára, de dacára a korlátlan technikai lehetőségeknek, higgyük el, hogy nem mindenki született énekesnek, táncosnak vagy kimkardashiannak.

Emlékszünk még ún. BB Évire? Párkányi Éva 2002-ben nyerte meg a Big Brother című valóságshowt, majd szép lassan összeomlott. Nem tudta feldolgozni a fenetudjamit: a sikert? A hirtelen sikert, majd a mellőzöttséget? A való életbe való visszakerülést és az ezzel járó hétköznapokat? A lényeg, hogy a nő tizenéve pszichiátriai kezelésre szorul. Mert elhitt valamit, ami soha nem is létezett, aztán még véget is ért.

Vagy ott van a Bikicsunájként elhíresült ököritófülpösi Szarka László, aki egy tehetségkutató selejtezőjében az Alphaville Big in Japan című számát hallás után adta elő. Így lett a Big in Japan-ből Bikicsunáj. Tizenkét évesen én is „iszonyúúúú”-nak értettem az „it’s on you-t”, de nem is léptem fel vele sehol. Az ország egy ideig egy emberként röhögött Bikicsunáj Lacin, fellépésekre hívták, ő pedig elhitte, hogy lett VALAKI. „Előadóművészi sikerein” felbuzdulva 2010 őszén indulni kívánt faluja polgármesteri címéért, ám nem sikerült összegyűjtenie az ajánlószelvényeket. Akkor ezt úgy értékelte, hogy csalódott az emberekben, mert nem hitték el neki, hogy jó polgármester lenne belőle. Hát mit lehet erre mondani, komolyan? 

A közelmúlt netes sztárja Szaniszló meg Csíra Bözsi néni, aki olyan, mint Columbo felesége, senki nem látta, s ráadásul még „át is b…szta” Szaniszlót a tyúkokkal. Néhány éve minden közösség hasát fogva röhögcsélt az internet új sztárján, Szaniszlón, aki nem más, mint egy – finoman szólva is faék egyszerűségű – cigány fiú. Forgatott nála a tévé, sütkérezett a dicsfényben, nyilatkozott minden, mikrofonnak látszó tárgynak, sőt, saját két szememmel láttam Budapest belvárosában, egy céges buli helyszíne előtt elhaladva, amint két gumicsirkével a kezében „szórakoztatja” a koktéloktól boldog, öltönyös nagyérdeműt. Hátborzongató élmény volt.

Néhány hónapja ITT írtam arról, hogy a legeslegalja pedig az mindennek, amikor gyerekeket dobnak oda bizonyos tehetségkutatóknak, s százezrek olvadoznak álszent módon a képernyők előtt, jaj, milyen cuki a hatéves Zolika, ahogy Back to Blacket énekel, vagy a nyolcéves Jázminka, ahogy szavalja az Anyám tyúkját! A zsűri pedig kedves, leereszkedő, édi-bédi, de úgy kivágja hatéves Zolikát meg nyolcéves Jázminkát a show-ból, mint kiscicát az illemhelyre. A gyerekek pedig nem értik a mellőzést, zokognak, hisz korábban valakik (szülők és „mentorok”) elhitették velük, hogy királyfik és királylányok. Óvodás korban kilökik őket egy olyan piacra, melynek még jó sokáig a létezéséről sem kellene tudniuk.

És az ilyen Zolikákból és Jázminkákból lesznek később az internetes „sztárok”. Mint az amerikai lány is, akinek a produkcióján felháborodtam. Az ugyancsak álszent kommentelők pedig körberajongják, biztatják, és senki nem mondja meg neki, attól, hogy kétszer meghullámoztatja a hasát, még nem lesz belőle Jennifer Lopez vagy Madonna. Pedig nem kellene mást tennie, mint fél évig minden este szorgalmasan szedni a fodros lábacskáit a házak között, és elérni, hogy a hasa ne csapkodja a térdét, mert egy szerencsésebb megjelenéssel nagyobb esélye lehetne a táncos álmok útján is. Így azonban csak spam egyelőre, akárhányan is kattintanak a videóira.

Az pedig a mi felelősségünk, a józan többségé, hogy igyekezzünk egy minimális igényszintet felvillantani. Nevezzük már nevén azt, ami értéktelen, mert hiszem, hogy hosszú távon ezzel segítünk azoknak az önkritika gyakorlására képtelen embereknek is, akikből az internet csinál perccelebeket.

Ha már maguktól nem érzik, mi a különbség a rajtad nevetek és a veled nevetek között…