Valentinről, kicsit másképp

febr. 14., 2016

Valentinről, kicsit másképp

Tele van a város szerelemmel. Mindenhol a lufik, a plüssök, a virágok, a piros, az ezüst, a rózsaszín, a cukros, az édes, a kedves. Nem emlékszem, mióta van ez a tömény gejlparádé hazánkban, de egy ideje már riogatnak az „I love you” feliratú kismackók és cakkos szélű párnák február középső napjaiban. Nő vagyok, igen. És nem vagyok oda a Valentin-napért. Nem. De semmi bajom azokkal, akik szeretik, mert ha ezen a napon kicsivel jobban odafigyelnek egymásra az emberek, már megérte. Nyilván. Ami gáz, az a szerelemre telepedett üzlet. Meg a férfiakon lévő nyomás.

Mert ha karácsonykor nem történt meg, ma illik eljegyezni szívük hölgyét, aki évek óta a kicsit is alkalmas dátumokat lesi a naptárban, s találgatja, vajon mikor és melyik lesz az. Ha ma is egy doboz bonbonnal állít haza a Kedves, és az egyik trüffelgolyó helyén nem egy gyűrű üldögél, hát az bizony gigacsalódás. Tovább kell reménykedni a nőnapban, de inkább a húsvétban.

Sok élményem van e nappal kapcsolatban, dacára annak, hogy mi a férjemmel soha nem tartottuk. Majd’ 20 éve vagyunk együtt, de vannak dolgok, melyekben kimondatlanul is egyetértünk. Nincs Valentin-nap, nőnap és a gyereket sem öltöztetjük be nyomi zombinak Halloween-kor. Mert az az érdekes, hogy mind a Valentin-napra, mind a Halloween környéki időszakra megvannak a saját ünnepeink. (A ma ünnepelt Bálint-napról ma még lesz szó.)

Álljon itt három történet, melyek az enyémek, a szeretetről, szubjektíven.

1. Néhány éve február 14-én egy tanfolyamról tartottam hazafelé este fél 10-kor. A belváros egy forgalmas pontján álló virágosbódé előtt háromszor kunkorodott a férfisor. Ácsingóztak a rózsacsokrokért. Fél 10-kor vártak a virágra, tehát fél 10-kor még ennyi férfi nem volt otthon. De cserébe vettek csokrot, hogy mire egy óra múlva hazaesnek, a fáradtságtól félájult párjukat felköszöntsék Valentin-napon. Arra gondoltam, hogy a világ összes vörös rózsáját odaadnám azért, ha a férjem egy nap mondjuk 4 órakor hazajönne, s együtt töltenénk az estét. Február 14-én vagy 15-én vagy 16-án… Rózsacsokor nélkül. Mert így megette a fene az egész Valentin-napot!

2. Egyetemistaként hétvégente mind én, mind a férjem hazamentünk a szülői házba az ország két különböző pontjára. A 90-es évek végét írtuk, még nem volt tömegével mobiltelefon. Szombat este meg szoktuk beszélni, melyikünk mikor tér vissza a kollégiumba. A(z akkor még nem a) férjem gondolt egyet, s elhatározta, hogy meglep, kijön elém az állomásra. Vett virágot is, pedig nem február 14-e volt. Leszálltam a távolsági buszról, a mamakonyha minden elemével megpakolt 200 kilós táskámat magam után húzva elindultam a metróhoz. A párom nem vett észre a nagy tömegben, csak kicsit később, mikor épp tűntem el az aluljáró lépcsőjén. Azonnal elindult utánam, telefonunk nem volt, kiáltozni nem akart. Én pont beszálltam a metrókocsiba, mire ő leért. Bedugta a kezét az ajtón virággal együtt, de kénytelen volt visszahúzni, mert a szerelvény elindult. Jött a következővel. A kollégiumban találkoztunk. Nálunk még a meglepetés is másként működik: olyan magyarosan. Egymás elkerülése, viharvert csokor, kollégiumi romantika. Nem szirupos amerikai film, de életem egyik legkedvesebb emléke.

3. Ahogy a másik szép élményem is egy virághoz kapcsolódik. Hóvirághoz. Néhány éve még nem volt védett, idős nénik árulták pártíz forintért az aluljárókban. Emlékszem, Valentin-nap környéke volt, mi még egyetemisták voltunk, s a szerelmem az esti találkozásnál átadott egy csokor hóvirágot. Csodálkoztam, mert nem tartjuk az ünnepet, de azért természetesen örültem (kinek nem esik jól bármikor egy apró figyelmesség?). De nem is én lennék, ha nem kérdeztem volna rá: - Miért hoztál virágot? Megbeszéltük, hogy nem tartunk kötelező szeretetünnepeket.Tudom – mondta a párom -, de megsajnáltam a nénit, aki árulta, így megvettem.

Szóval a gesztus a szeretetről szólt, de nem a kötelezőről. Jót nevettünk, azóta dédelgetem ezt az élményt is.

Summa summarum: anélkül, hogy pálcát törnék bárki vagy a Valentin-nap felett, azért kijelentem, én továbbra sem igénylem az e napon rám háruló extra figyelmet, de azt igen, hogy a szeretteim, barátaim az év további 364 napján is szeretettel, figyelemmel, empátiával viseltessenek irántam, ahogy én is így igyekszem közeledni feléjük. Lufik, plüssök, virágcsokrok nélkül.

(A képen lévő almát néhány éve árulták az egyik hiperben.)

 

Vona-Szabó KrisztaVona-Szabó Kriszta

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások