Sokféle Radnóti-kép alakult ki a költő halála óta eltelt több mint hét évtized alatt. Beszéltek Radnótiról, a rettenetes és tragikus, megbocsáthatatlanul igazságtalan szenvedéstörténetet átélt emberről és költőről, aki a vég óráinak kínjait is remekművekben örökítette meg. Aztán beszéltek Radnótiról, a lelkiismeret költőjéről, aki  felnőtt fejjel, árván maradva is számot vetett az önhibáján kívül okozott családi fájdalommal - édesanyja és testvére elveszítésével -, aki kíméletlen és végletes önkritikát gyakorolt saját maga felett a Huszonnyolc év című versében is: „Erőszakos, rút kisded voltam én,/ikret szülő anyácska,- gyilkosod!”

Aztán beszéltek, írtak sokat Radnótiról, aki újító volt és modernségét az antik hagyományokhoz történő visszatalálással valósította meg, hiszen ő lett az ekloga műfaj újrafelfedezője, amiről szinte minden évben szól egy érettségi tétel. Aztán sokat beszéltek Radnótiról, a szerelmes versek költőjéről, s lett szerelmi élete a nagy nyilvánosság előtt is leleplezve. Nem is olyan régen a Petőfi Irodalmi Múzeum Radnóti-kiállításán is megemlítették az esendőséget kereső, kutató emberi kíváncsiság kielégítése végett az újabb nyílt titkot, miszerint Radnóti sem volt hűséges feleségéhez.

A költő nem csak Gyarmati Fannit szerette, Beck Ö. Fülöp lánya, Beck Judit is a házas Radnóti szerelmei közé tartozott, aki utólag még egy igen népszerű Radnóti-vers ihletőjének is vallotta magát. Mindezek a momentumok azonban eltörpülnek és lényegtelenné válnak Radnóti örökérvényű szerelmes versei olvasása közben. Aztán sokszor hallottunk Radnóti származásáról, arról, hogy zsidó családba született. Az már kevesebb publicitást kapott, hogy felnőtt fejjel, meggyőződésből megkeresztelkedett és katolikusnak vallotta magát, döntésében nagy lelki és szellemi támogatója, mentora és barátja Sík Sándor volt, a piarista paptanár, költő. Aztán nagyon sokat idézték, idézik, mint az egyik legszebb hazaszeretet-verset, a Nem tudhatom című költeményt, annak keletkezési időpontját azonban annál kevesebbszer láthattuk: 1944. január 17.

Vagyis a költő a súlyos küzdelmekkel teli, háborús világban is mélyen kötődött a hazájához, tudta, hogy nem okolható egy egész nemzet a történelem tragikus alakulásáért, „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,/és csecsszopók, akikben megnő az értelem,/világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, /míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,/s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.” - fogalmazta meg gondolatait a költő.

Hogyan és miképpen volt magyar Radnóti? Úgy, hogy széles műveltségi látókörébe beletartozott az európai kultúra ismerete is, a francia nyelv magas szintű tudása számára lehetővé tette, hogy eredeti nyelven ismerkedjen meg a kor újító szellemi irányzataival. Tudta, átlátta, érezte, hogy mely kornak és mikor van szüksége fogódzókra, kapaszkodókra, korlátokra, kitaposott, már járt utakra. Radnóti tudta, hogy mikor és hogyan kell vissza- és megtalálni a rendet és a rendszert. Újklasszicizmusa nem csak antik hagyományok és formák felelevenítését jelentette, hanem a hagyomány újrateremtő egységébe vetett hit megtalálását is. Emlékezésünket zárjuk egy lágerverssel, amelynek címe Marcel Proust, a francia író regényét idézi, és induljunk el mi is az eltűnt idő nyomában…

Radnóti Miklós: A' la recherche...

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!

Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott

tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?

hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot

ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld

jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és

éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt 

drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,

szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,

s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,

s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos

éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,

mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,

dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,

s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,

némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -

s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?

szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,

és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők

ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-

léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?

és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?

hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,

művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,

s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,

mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -

Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában

és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,

távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

(Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.)