Vajon hány álmodozó, családra és hivatásra vágyó lány mereng a tankönyve fölött, miközben a szikrázó áprilisi napsütésben a bimbózó fák ágait nézi a sokszor monoton és unalmas, hosszú, végeláthatatlan gimnáziumi órák alatt? Bizony a 19. és 20. század már teremtett olyan világot, itt, a mi hazánkban is, ahol nem volt cél nélkül való az, ha a nők iskolázottak voltak, olvastak, verset írtak és zongoráztak, vagy szépen tudtak énekelni és álmodoztak, ábrándokat szőttek egy szép jövőről, ahol minden vágyott érzést, boldogságot megtapasztalhatnak.

Más világ volt, de a boldog békeidők hagytak a szellemi élményekre is időt, amit a nők, anyák, nagymamák át- és továbbadhattak gyermekeiknek, unokáiknak. Kaffka Margit élete megrendítően szép példája annak, amikor egy fiatal lány, majd asszony és anya az élet teljességének megélési vágyával próbál megküzdeni úgy, hogy a kezdetben álmodozó kamaszlányból valódi, nagy tehetségű írónő válik, aki a női lélek, érzések legnagyszerűbb megfigyelője és értő elemzője lesz.

Az írónő dédnagyanyám, Nemestóthy Szabó Hedvig harmad unokatestvére volt, a Szatmár megyei Nagykárolyban nevelkedtek, s lettek igaz barátnők, akik éveken keresztül megosztották egymással érzés- és gondolatvilágukat. Dédnagyanyám nem lett írónő, róla csak a Kaffka Margit-i féktelen tudásszomj emléke és tapasztalata maradt fenn, hiszen, ellentétben barátnőjével, 92 éves koráig élhetett. Nyugalmas, békés idős korában a budai várban élt és nagy lexikonokat olvasott, miközben elszívta napi egy szál Mátra cigarettáját.

Sok emlék, élmény és annál még több levél őrzi barátságuk bizonyosságát. Fiatal lányokként együtt álmodoztak és osztották meg egymással érzéseiket, gondjaikat, vágyaikat. „Nagyon szégyellem, hogy 17 éves elmúltam és nincs mesém, se’ regényem, s a történetem is csak annyi, hogy szenvedek és ingerült, kiállhatatlan vagyok”- írta Kaffka Margit barátnőjének, Nemestóthy Szabó Hedvignek, vagyis a kamaszkort 1897-ben sem élték át másképpen, mint most. Aztán később az újra és újra felmerülő szerelmek kapcsán ad tanácsot az írónő barátnőjének: „Ne csinálj kultuszt a szomorúságodból, fiam, ne akarj vén lány lenni se savanyu se ’édes se’ semmilyen, mert az nem neked való. Neked van érzéked az egészséges élet eleven ereje és megrendítő hatalma iránt és meg kell találnod a boldogságot egyszer, hiszen ezt te írtad nekem valamikor régen, - karácsonytájt.”

Aztán Kaffka Margit tanul, képezi magát, zárdában, apácák között is nevelkedik, de hiányzik neki a nagy szabadság, az élet valódi meg- és átélésének vágya. „Milyen nagyszerü, hatalmas és sugárzó lehet ez a világ, melyből mi kényszermunkás betüimádók, fiatal, diplomás vénleányok ki vagyunk tiltva. Milyen lehet az igazi, aktiv szerelem,- a mely, - mint a szív nemes és tiszta érzése, kél, ébred és hevít,- mint társadalmi szabály él, egyesít és családot alkot,- mint természeti ösztön kiterjed, forrong, alkot és rombol…Megöl a realitás,- a mindennapi gond, az iskola,- az osztály takaríttatása,- a mulasztási napló, a piszkos körmű gyerekek…”

A zárdai tanulóévek komorsága, monoton, sivár érzelemvilága sejlik fel a következő idézetből: „Este van! Holdvilágtalan, szeles márcziusi éjszaka. Tizenegyet üti - és mi négyen kormos petróleumlámpa körül. A Böske, a kis óvónő herbateával kuruzsolja a beteg hangját, mivelhogy a tanitok koncertjén danolni fog… Holdtöltekor megesik, hogy abbahagyjuk a javitanivaló irkákat, és lámpást se gyújtva ülünk a holdfénynél szótlan, gondolkozva. Az élet, a szerelem édes tavaszi hullámai csapnak felénk és lasudón, kétségbeesőn panaszoljuk halkkal, hogy az emberélet elite-jét,- középpontját, czélját - hogy immár nem ismerjük meg soha.”

Nem sokkal később Kaffka Margit felvételt nyer az Erzsébet Nőiskolába és további három évet tanulással tölt, miközben az önálló, magát keresetéből eltartani képes női életre készül. Később megkapja a miskolci tanári állást Gönczy Mór miniszteri titkár közbenjárásával, majd Újpesten tanít - abban az iskolában, ahol később Babits Mihály is -, és megkezdődik az írói életpálya fontos szakasza, amikor már vidéki lapok után a Magyar Géniuszban is megjelennek művei. Ezt követően A Hét, majd a Nyugat is publikálja írásait, és Kaffka Margit az önálló nőírók életét éli, aki később kétszer is férjhez megy, gyermeket szül és nevel, és az asszonyi élet minden oldalát, szépségét és fájdalmát megtapasztalja.

Élete teljében a spanyolnátha szólította el Kaffka Margitot és kisfiát az élők sorából, de látás-és gondolkodásmódja, női érzelmektől teljes és színes írói világa minden korban és időben aktuális marad.

Emlékezésünket zárjuk, a Színek és évek című regényéből vett részlettel: „Piroska néném szegényke, milyen csigázott, lehervadt és elhanyagolt volt a pesti nővéréhez, sőt anyámhoz képest is még, pedig hármuk közt a legmódosabb volt, a legnagyobb ’szerencsét’ csinálta, igazi földjén maradt dzsentrihez ment volt férjhez. Húsz év alatt tizenöt gyereket hozott a világra, megszámlálhatatlan üveg befőttet és évente öt véka aszalt gyümölcsöt tett el, fölös számú tyúkot ültetett, harminc tucat sávos oláh szőtt kendőt szövetett (konyharuhának a kislányai számára majd), és huszonnyolc dagadó párnát gyűjtött maga szedette tollúval tömötten. Közben a háza állandó tanyája volt famíliaszerte boldognak, boldogtalannak, hónapok során át rostokolhatott náluk háborítatlanul mindenki, aki bajban volt, előtte vagy utána valami életválságnak: itt még nem éreztette csúnya, számító, garasos és önző szellemét a változó idő. Itt csak az asszony őrlődött meg az egyhangú, terhes életrobotban, mert őrajta, az igavonó türelmén ment keresztül minden e húsz év alatt…”