“Küzdök az érzelmeimmel, és próbálom a sírást visszatartani, de muszáj indulnom. Visszanézek, ahogy elindulok az autóval és tudom, hogy nagyon sokáig nem fogom látni őt!” – Timi nekivág a nagyvilágnak.

Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy hol, melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja a hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában. Egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, időről időre olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

Mindenki hitetlenkedik és azt gondolják, hogy meggondolod magam. Persze, nem is csodálkozom rajta, hiszen sok idő telt el a tervtől a cselekedetig. Senki sem hitte el, hogy most tényleg belevágok. Az elmúlt évek alatt mindig megkaptam, hogy “úgysem fogod soha megtenni”.  De az élet mégis úgy akarta, hogy most legyen ez a pillanat.

Nehéz leülni a számítógép elé és elkezdeni repülőjegyet nézegetni. A dátum adott volt, legkésőbb augusztus 26-ig meg kell érkeznem, mert a supervisor szabadságra megy és be kell tanítania előtte. Nyilván ilyenkor az ember agyal, hogyan tudna a legolcsóbban eljutni a célállomásra, de amikor hirtelen jön a döntés mit is várhatna, 75 ezer forintért foglal, mert nincs más alternatíva. Szó szerint mintha a fogamat húzták volna, miközben kifizettem a jegyet. Mivel az utazgatás az életem részévé kezd válni, hisz ez az amit imádok, más országokat felfedezni és világot látni, tudom hogyan és mit keressek, hogy olcsón jussak el különböző helyekre. De ezt pár héttel az indulás előtt már nem lehet kedvező áron megtenni.

A jegyvásárlásnál már elgondolkoztam, hogy ha ennyiért tudok csak kiutazni, biztos akarom-e. Aztán persze jött a családi dráma, amikor is számukra is tudatosult, hogy megyek. Jegy lefoglalva egy irányba. Anya sírva fakad, ezért az érzelmek bennem is tombolnak… lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el? Már ebben a helyzetben is küzdenem kell a gondolattal, hogy ki tudja mikor látom őket újra. Mi lesz ha történik velük valami és én nem vagyok ott? Hogy nem tudom velük tölteni az időmet. Sok érzés és kérdés merül fel abban a pillanatban. De az új élet hívogató szava sokkal erősebb.

Az utolsó pár hetet szintén a munkának szentelem, mert segítenem kellett a testvéremnek az utolsó pillanatig az étteremben. Ezzel egy időben persze jönnek a negatív kritikák is az ismerősöktől, amikor felteszik a kérdést, hogy mit fogok kint csinálni. Amikor kiejtem a számom, hogy takarítani fogok, mert hát a gyenge angol tudásommal mit is csinálhatnék, elindul a lavina. Mindenki rácsodálkozik, hogy én takarítani fogok, meg hogy én ezt nem fogom bírni, nem fog ez nekem menni, én meg ott állok értetlenül, hogy miért gondolják ezt. Ilyenkor gondolkozik az ember, hogy a féltékenység beszél-e belőlük? Azért mondják mindezt, mert ők félnek belevágni, vagy azt nézik-e ki belőlem, hogy erre alkalmatlan vagyok. Persze a barátok támogató szavai nem hagynak elbizonytalanodni. Igaz, nehéz már látatlanban is lejjebb adni, amikor már tudod, hogy több helyen voltál jó pozícióban. És igen elgondolkodsz, hogy ténylegesen ezt akarod-e, de akkor rájössz, hogy valahol el kell kezdeni. És nyilván nem álmaid melóját kapod meg elsőnek. Nehéz volt felkészülni minderre. El sem tudtam képzelni mi vár majd rám.

Aztán elérkezik az idő, augusztus 20., a nagy családi összejövetel. Mindenki jelen van aki fontos. Szokásos családi ebéd, és érzelmi gyötrődés, hogy most ez az utolsó amin részt veszek. Vajon hány ilyenről fogok lemaradni? A legkisebb unokahúgom vajon meg fog ismerni legközelebb mikor újra lát? Vagy teljesen elfelejt? Megélni az utolsó együtt töltött napot az indulás előtt, fájdalmas. Nagyon is az, még ha nem is mutatjuk ki az érzelmeket.

Elkezdődött a pakolás, szelektálás, mi fér bele abba a 20 kilóba, amivel új életet kezdek. Ott áll az ember a szekrény előtt és csak azt érzi, hogy ami ott van, arra mindenre szüksége lesz. Az utolsó kis kacatig mindenre. A szobában minden emlék, mindenhez kapcsolódik egy érzés és fel kell dolgozni, hogy csak a legfontosabbak jöhetnek. Kérdés, hogy mik azok. Nő létemre, persze az összes ruhának jönnie kellene, hisz mi nők sosem tudjuk mit akarunk felvenni. Én meg pláne, mindig a hangulatom dominál, de itt most ésszerűnek kell lenni, korlátozott a hely a bőröndben. Háromszori próbálkozásra sikerült csak 20 kiló alá csökkenteni a súlyt, nehéz volt félretenni egyes ruhadarabokat.  De végül minden a helyére került, indulásra készen álltam.

Augusztus 22-én elérkezik az idő, délutáni járatom van Bristolba. Reggel még túlesem az utolsó simításokon és becsukom a bőröndöt, a szobám ajtaját és megkezdődik a búcsú. Elhagyom a szülői házat, reményekkel telve, izgatottan. Nehéz elbúcsúznom apukámtól, aki nem tudott elkísérni a reptérre. Nehéz  látni, mikor egy erős férfi elérzékenyülve búcsúzik a lányától és a könnyek megjelennek a szemében. Küzdök az érzelmeimmel, és próbálom a sírást visszatartani, de muszáj indulnom. Visszanézek, ahogy elindulok az autóval és tudom, hogy nagyon sokáig nem fogom látni őt. Az utam még utoljára a hotelbe vezet, ahol dolgoztam. Bemegyek még segíteni kicsit. Utolsó pár óra mielőtt még elmennék. A vendégek még elbúcsúznak és sok szerencsét kívánnak nekem. Mindenki nagyon kedves és megerősít, hogy a helyes úton vagyok.

Vannak barátok, akik még utoljára eljönnek, hogy elbúcsúzzanak tőlem, de vannnak, akikkel csak telefonon tudom ezt megtenni, amivel nincs is semmi baj, mert tudom, hogy ők is ott vannak nekem. Nehéz őket itt hagyni, főleg azokat, akik nap mint nap az életem részei. De mindenki biztat és erősít abban amit célként tűztem ki. Majd eljön az indulás pillanata, anya, hugi, a férje és egy nagyon jó barátom kísérnek ki. Nagy szerencse, hogy a sógornak limuzinos cége van és felajánlja, hogy azzal visz a reptérre. Stílusos távozás Magyarországról.  A kocsiban nincs feszült hangulat, tesó hulla fáradt mint mindig, de a többiekkel még elnevetgélünk, készül még pár fotó is, hogy az emlékek velem legyenek.

Megérkezünk, a poggyász feladása után csak a búcsúzkodás marad hátra. Totál izgalom az egész, még mindig hihetetlen számomra, hogy nem csak nyaralni indulok. Anya persze sírva fakad, és így már én sem tudom visszatartani és küzdök a zokogással. Más érzés, mert tudom, hogy nem fogok hazajönni elég sokáig. Tesó csak szimplán elköszön és mindenki más is, majd elmennek és én nekiindulok. Vár egy más világ.