Azt hiszem, a világ nagyon sok baja attól megoldatlan, mert kevés a hitünk. Kevés az önmagunkba, a szeretteinkbe, az univerzumba, a feljebbvalóba, a „nevezzükaminekakarjuk”-ba vetett hitünk.

Cikkek garmadája születik a kommunikáció, empátia fontosságáról, a lelki társakról, az önfejlesztésről, a belső utazásról, az odaadásról, az ölelésről, a negatívumok életünkből való kizárásáról, a meditációról, ilyen-olyan testi-lelki „segédanyagokról”. Mi pedig lájkoljuk is őket szépen, megosztjuk, akár még kommenteljük is. Kipróbáljuk a "10 dolgot, amitől garantáltan"… De igazán nem hiszünk bennük. Semmiben sem. Mert nincs rá bizonyítékunk, vagy „Majd holnaptól!”, vagy „Miért pont nekem sikerülne?” alapon vélekedünk… Tegyük a szívünkre a kezünket! Ez így van. Így gondoljuk. Majdnem minden esetben.

De mi van akkor, ha az élet mégis elénk tárja a bizonyítékot? Hogy a jó rezgések, a pozitív energia, az akarat igenis erősebb a kételynél, a bizonytalanságnál, a hitetlenségnél. Kár, hogy mindig csak a bajban jut eszünkbe a belső erőnket használni. 

Két hónapja ITT írtam arról, hogy a cicánk, Körmi úr halálos beteg. Diagnózis, papír, orvosi tapasztalat erősítette meg, hogy kis családtagunknak nagy valószínűséggel napjai vannak hátra.

Futottunk fűhöz-fához, alternatív megoldások után kutattunk. Nem akartuk elhinni, hogy ennek így kell lennie, annyira váratlanul ért bennünket az egész. Noha cicás ismerőseink közül sokan megerősítették, ebből a betegségből macska még nem épült fel, s készüljünk fel az elengedésre, hisz ha hagyjuk a kórt a végsőkig fajulni, kegyetlen lesz szembesülni mindazzal a fizikai szenvedéssel, amit Körminek kell kiállnia, s azzal a lelki gyötrelemmel, amit mi szenvedünk el a tehetetlenségtől.     

Mások azt mondták, amíg a cica jól van, ne altassuk el, mert az végleges. Úgyis érezni fogjuk, mikor jön el az idő.

Nagyon nagy dilemma volt. A mérleg egyik serpenyőjében az orvos jó szándékú, ám évtizedes tapasztalatokon álló álláspontja (minél előbb megszabadítjuk a betegségtől, annál jobb), a másik oldalon pedig a mi önző bizakodásunk, a „veszett fejsze nyeleként” működő, irracionális vágyunk a cica gyógyulására. Egyszóval: a szeretet erejébe vetett hitünk. Utóbbi mellett döntöttünk.

Körmi úr megkapott mindent, amit az orvos javasolt: immunerősítő, aloe vera, vízhajtó, káliumtabletta. Ez minden, amit fizikailag megtehettünk érte. 

De ennél tehettünk sokkal többet is: simogattuk, dögönyöztük, játszottunk vele, kényét-kedvét kerestük. Ha ölbe szeretett volna jönni, ölbe vettük, ha egyedül akart lenni, hagytuk. A lényeg: mindig ott voltunk, ha kellettünk, ha szüksége volt ránk. És beszélgettünk vele. Beszélgettünk a betegségéről, mindenről, ami eszünkbe jutott, s a család minden tagja naponta elmondta neki többször, sokszor, mennyire szeretjük.

És ő ezt érezte. Sőt, érzi azóta is. Mert Körmi úr jól van. Remekül. Tökéletesen. A hasa lelappadt a vízhajtótól, annyira, hogy el is hagyhattuk a tablettát. Manapság csak az immunerősítőt és az aloe vera gélt kapja reggelente, a rituálévá vált cukormentes tejszínhab-nyalogatással együtt. Rengeteget eszik, s noha kétéves múlt, úgy játszik, mint három hónapos korában. Hatalmas labdacsatákat vívnak Benedekkel esténként.

Nem tudjuk, meddig lesz velünk. Mennyi idő adatott még együtt. De mindahányszor kiráz a hideg, ha arra gondolok, a „papírforma” szerint már két hónapja „meg kellett volna halnia”. Ráz a hideg, ha eszembe jut, hogyha a racionális, hideg tényeket vettük volna figyelembe, az előttünk járók keserű tapasztalatát, az orvosi javaslatot, már két hónapja elaltattuk volna. Tulajdonképpen bemondásra.

Mi azonban bíztunk és hittünk. Igen. Hittünk. Körmi jelen állapota pedig annak bizonyítéka, hogy a hit és a szeretet tényleg teremtő erejűek.

Lehet, hogy ez egyesek számára szentimentálisan hangzik, de én már tudom, hogy működik. És ha egy házikedvenc esetében hegyeket mozgathat a pozitív energia, milyen csodákat tudnánk tenni a világban, ha a sok szeretetrezgés összeadódna?!