Timi megérkezik, rácsodálkozik a helyszínre és munkába áll.

Rengeteget olvashatunk az elvándorlás jelenségéről. Tudjuk, hogy hol, melyik országban, hogyan működik a bürokrácia, egyes beosztásban, szakmában mennyit lehet keresni, mi jellemző az adott népre, de arról szinte semmilyen információnk nincs, mit él meg valaki, amikor elhagyja a hazáját, a családját,  a barátait. Timi 33 évesen döntött úgy, hogy új életet kezd Nagy-Britanniában, egyedülálló nőként. Az idáig vezető út nagyon rögös volt, hiszen sokáig úgy tűnt nem tud kilépni a mindennapok egyhangúságából, aztán egyszer csak jött a fordulat, mellyel nemcsak állást, de országot is váltott. Most portálunkon meséli el történetét, időről időre olvashatunk arról, mit érez, hogyan jutott idáig, hogyan éli meg az óriási változást, hogyan küzd meg a kihívásokkal, milyenek a mindennapok egy új, eddig idegen környezetben.

Landol a gép Bristolban és az ismerősök ott várnak. Amikor kilépek megcsap a változás szele, más illatok, más légkör. Itt vagyok. A kocsiban végig beszélgetjük az utat, hiszen már jó régen találkoztunk. Hazaérve elfoglalom a szobámat, de már kipakolni nincs időm, úgy gondolom, hogy ezt majd csak  másnap teszem csak meg. Nem kell sietni úgyis hosszú távra érkeztem ide. A ide vezető útból semmit sem láttam, hiszen sötét volt. Ráadásul a fáradtság nagyobb, mintsem, hogy nézelődjek. Az első sokk akkor ér, mikor kiderül, hogy másfél óra a bejutási idő a munkahelyre. Jesszus, hát én azt hittem, hogy közelebb van, erről azt hiszem nem esett szó mielőtt kijöttem. Sokkol a tudat, hogy napi 3 órát kell utaznom, ráadásul busszal, nekem, aki körülbelül 10 éve kocsival járt mindenhova. El se tudom ezt képzelni milyen lesz. De reggel kelni kell, mert már egyből próbanapra megyek.

A “housekeeper supervisor” még este ír egy üzenetet, hogy elég csak 10 órára mennünk dolgozni. Na ez már nagyon jó hír, nem kell olyan korán kelni. Bár így is a 8 órás busszal kell elindulni. Reggel 7 órakor kelés, hogy el tudjak készülni. Az ismerős lány mondja nekem, hogy reggelizzek, de nekem egyáltalán nem megy le semmi a torkomon, akárhogy is szeretném, marad  a kávé és cigi páros. Nagyon izgulok, bár hogy miért, nem tudom, a takarításhoz nagy tudásra nincs szükség. Kilépek az ajtón és még azt sem tudom merre kell indulni, hol van a buszmegálló. Talán jó, hogy nem egyedül kell mennem. Körbenézve az első benyomás, atyaég, én egy eldugott kis faluba jöttem. A nyugalom szigete, Tonypandy. A térképen egyáltalán rajta van? Tipikus angol kis sorházak mindenhol a völgyben. Meredek lejtő vezet le a buszmegállóig. A busz tipikus távolsági buszként néz ki, a sofőrnél kell megvenni a jegyet vagy bérletet és természetesen első ajtós felszállás van. Egy heti bérletet fizetünk ami 25 font, közel 9000 forint. Tudom, hogy nem kéne mindent átszámolnom, de milyen a magyar ember külföldön, állandóan mindent átszámol. Ha most belegondolok sokallom otthon a havi 10 ezer forintot egy havi bérletre, na ne már. Az utazás kellemes, hiszen a busz meglepően tiszta és ami még inkább meglepő, ingyen WiFi van rajta, valamint minden ülésben beépített USB töltő van. Igaz még nem az összes busz ilyen, de ez csak később derül ki számomra. Végig figyelem az utat és gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken járunk, minden zöld és minden szép. Az állatok mindenhol szabadon legelnek, a gazdaságok inkább ebben hisznek, nem a moslékkal etetik őket. Csak ez a másfél óra ne lenne, ez nagyon kimerítő. Főleg ennyit ülni egy helyben, én, aki világ életében állt.

Beérünk Cardiffba, ami Wales fővárosa. Végre van egy kis nyüzsgés és élet. A busz pontosan a munkahely előtt tesz le. Nem kell sokat sétálni. A környék  tele van apartman szállásokkal, az új munkahelyem is ilyen. Beérve találkozunk a 23 éves lengyel főnökömmel. Mint mondták, itt nagyon sok lengyel van. Bemutatkozom és elmondja, hogy ma ő fog mindent megmutatni nekem. Hát amit hallottam róla, az nem túl jó, számára büdös a munka és semmit sem csinál. Egész nap ül az öreg karbantartóval a kocsiban és várja, hogy a többiek végezzenek, pedig az ő munkakörében is benne van, hogy takarítania is kellene.  Szétválunk a barátnőmmel és én kapok egy külön szobát, hogy kezdjek neki, a lány elmond mindet, hogy mit kell csinálni, megmutatja, hogyan kell az ágyat áthúzni, mindig ez az első lépés. Elsőre nem mondanám, hogy könnyű szépre csinálni. Aztán jön a meglepődés az arcomon, mikor közli velem a főnök, hogy minden takarítási folyamathoz használjam a használt párnahuzatokat. A kis konyhában el kell mosogatni, eltörölgetni mindent és a helyére pakolni, majd port törölni, utána a fürdőben kitakarítani a WC-t a fürdőkádat és a csaptelepet. Kétféle tisztítószer áll csak rendelkezésre, egy fertőtlenítő, valamint a koszos törölközőket és párnahuzatokat tudod használni takarításra. Amikor az ember egy olyan vendéglátóegységben szerez tapasztalatot, ahol a higiéniai szabályokra rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek, akkor ez a rendszer kiveri a biztosítékot. Kikészülök tőle rendesen, ez annyira gusztustalan, így nem is tudom, hogy várnak el tőlünk jó munkát. De hát el kell fogadnom, hiszen ezt fogom csinálni. Összességében véve egy nap után nem érzem ezt a munkát fárasztónak. A 23 éves főnököm pedig rábólint, hogy felvesz dolgozni, még egy napot be kell mennem próbanapra, ami szintén nagyon laza. Ez ugyan csak részmunkaidős állás, ami annyit tesz, hogy napi 5 órát kell majd dolgozni hétköznap, 3 órát pedig hétvégén. A második próbanap után megkapom a papírokat amiket ki kell tölteni és el kell intézni az NI számot. A leányzó kér nekem időpontot, hogy ez minél előbb meglegyen.

A lényeg, hogy a munkát megszereztem, még akkor is, ha nem életem melója. A többi meg majd alakul.