Gyerekkoromban volt egy mondóka, amit anyai ágon minden rokonom ismert és állandóan mondogatták. Persze hamar megtanultam és aztán a kistestvéreimnek már én is mondókáztam. Aztán felnőve rájöttem, hogy senki sem ismeri ezt a versikét a családomon kívül, sőt, az interneten sem leltem rá. Nem tudom, hogy honnan származik, de annak ellenére, hogy a szöveg kicsit horrorisztikus (mint a legtöbb mondókánk), mégis annyira cuki! :)   tovább

Őket nem törte meg, amikor nehéz volt, hanem együtt erősödtek meg, mint pár. tovább

A pozitív anakronizmus jelenségének egyik szélsőséges vadhajtása, sokszor monomániás változata, amikor a militarista beállítottságú emberek számára megszépülnek a háborúk, háborús korok. De most nem erről szeretnék írni, hanem a jelenség egy jóval intellektuálisabb megnyilvánulásáról, a középkor megszépüléséről. Pontosabban a feudalizmus azon társadalmi jegyeiről, amelyeket Magyarországon még a XX. században is felismerhetünk. Tény, hogy közel sem volt olyan sötét a középkor, ahogyan azt a ma... tovább

A múlt: tavaly meghalt Johann F. Balvany, Bécsben élő osztrák-magyar újságíró. Ha végiggondolom, az életemben kik voltak azok, akikkel a találkozást, a személyes ismeretséget a szó legszorosabb értelmében véve szerencsémnek, megtiszteltetésnek veszem, akkor Johann F. Balvany az. Ha nem olyan nemzeti és keresztény beállítottságú, végtelenül tisztességes ember lett volna, amilyen, akkor az ő nevét is biztosan többen ismernék, mint egyébként. De ilyen ez a világ… tovább

Ha pedig valamilyen siker vagy pozitív élmény ér, akkor megvizsgálom, hogy mit tettem vagy nem tettem, hogy kiérdemeljem az égiek áldását. Ez a második döntő kérdés. Hiszem ugyanis, hogy mind a kudarc, mind a siker fentről jön. Nem azt kapjuk, amit megérdemlünk, hanem azt, amire szükségünk van a változáshoz, a fejlődéshez. Vagy egy pofont vagy egy létrát. De hogy mit kapunk legközelebb, az attól függ, hogy a pofonból tanulunk-e, vagy csak háborgunk, a létrát pedig csak betesszük-e a sarokba, ... tovább

Számtalan olyan gyermekkori emlékünk lehet, ami sokszor felnőtt korunkban is megmarad. Az egyik ilyen nekem a banánnal kapcsolatos. A banán akkoriban nem az volt, mint ma. A ma már kissé megunt gyümölcs, régebben különleges, egzotikus, karácsonyi meglepetésnek számított. Emlékszem, amikor Bécsből – ami akkoriban a varázslatos Nyugatot jelentette a magyarnak – hazafelé a buszon banánt ettem. Nem egyet, hanem kettőt! Az utána következő napokban pedig a banáncsokorról naponta letörtem egyet-kett... tovább

Igen, az még teljesen más világ volt. Hétfőként adásszüneti nap volt a TV-ben, olyankor mindig diafilmet néztünk az elsötétített gyermekszobában. Emlékszem, hogy szinte mindenhol és mindenen vörös csillag volt, hiszen akkoriban még Kádár János volt a „vezérünk”, és ha nem is dübörgött ugyan, mégiscsak eldöcögött valahogyan a szocialista piacgazdaság. Volt egy sárga műanyag macim, akit mindenhova magammal vittem, de a Skoda 100-as kisautómat és a rakétapisztolyomat sem szívesen adtam oda senki... tovább

Igen, hol vannak a katonák, akik megvédik a határainkat? Nem csak a magyar határt, hanem az európai határokat, a közös Európánk, a régi Európánk határait. Hol vannak a katonák, akik megvédik az értékeinket? Igen, az értékeinket. Milyen értékekről beszélek? A biztonságról. A biztonságról, ami Európa sajátja volt a világégés után. Mert bárhol lehetett törzsi villongás, csata, háború az Európán kívüli világban, Európa békés volt. Egy sziget volt, a béke szigete, ahol a fegyverek hallgattak és da... tovább

Világéletemben közösségi ember voltam. A közösségek végigkísérik az eddigi életemet. Ez ma sokkal fontosabb, mint valaha. Rengeteg célom volt, illetve van az életemben, amelyekért nap mint nap teszek. Ha az ember boldog szeretne lenni, akkor tennie kell érte, tennie kell a céljaiért! Jó példával kell elöljárnia a gyermekei számára a mindennapokban is! Az életet élni kell, amely változással jár. Szeretem a változást, amelyre meg szeretném tanítani a gyermekeimet is. És nem mellesleg a szülőtár... tovább

Nos, nem titkolom, alapvetően viszolygom a plázáktól. Nincs agorafóbiám, csupán a tartalmatlan és felszínes dolgok borzasztanak el. A bevásárlóközpontban ugyanis semmiféle közösségerősítő véleménycsere nem történik, csupán ideges tolongás. A kulturális terek valójában nem oázisok a zsibvásárban, hanem inkább a vásárlás előtti/utáni emésztőpontok. A fiatalok számára nem a mintakeresés helyszíne, hanem annak a tudatalatti, döbbenetes és kiábrándító felismerésnek a színpadja, miszerint a szüleim... tovább